1. fejezet - Az utolsó magyarországi hetek

*Hana szemszög*

Befejeztem a sulit. Igen nagy meglepetésemre az érettségi vizsgáim is 4-es 5-ösre sikeredtek, pedig nem voltam valami jó tanuló. Nagyon sajnálom, hogy itt kell hagynom a családom és a barátaim. Koreába készülök valóra váltani a nagy álmomat. Igen, jól hallottátok… Koreába. Ott számomra egy új élet fog elkezdődni. Mindent elölről kell kezdenem, mert ott senkit nem fogok ismerni és ráadásul még rokonaink sincsenek ott. Nem baj én az álmaim érdekében nekiindulok a nagy útnak. Ma egy utolsó nagy bulit tartunk a barátaimmal a sikeres vizsgáink miatt. Ezen az éjszakán elköszönök tőlük és remélem, mikor kint leszek akkor is tudjuk majd tartani a kapcsolatot. Kiver az ideg ugyanis ez az utolsó bulim ITT Magyarországon és nem találok egy göncöt sem, amit felvehetnék. Félóra kutakodás után megtaláltam a megfelelő darabot. Egy dress aminek a felső része fehér hosszú ujjú csipkés anyag, míg a szoknya része egy egyszerű bordó anyag a derekán egy bordó masnival. Amikor megláttam ezt a ruhát a szekrényben elképzeltem milyen jól áll majd rajtam.

Ehhez egy fekete magassarkút vettem fel. A sminkem egy kis alapozóból, szempillaspirálból és egy kis szájfényből állt. Elkészültem. A tükör előtt álltam és vizsgáltam magam, amikor rezgett a telefonom. Felvettem az asztalról és láttam, hogy jött egy SMS a legjobb barátomtól, Milántól. Milán már kiskorom óta a legjobb barátom és nagyon fog hiányozni, amikor elmegyek. Megnyitottam az üzenetet. ”Siess! Itt vagyok a ház előtt. Várlak.” Ahogy az üzenetet elolvastam felkaptam a bőrdzsekim, mert egy kicsit hűvös van odakint és indultam is szeretett barátomhoz.

-Szia Milus-köszöntem oda barátomnak.

-Wáo! Szia! Gyönyörű vagy!-köszönt vissza leesett állal, majd kinyitotta nekem az ajtót.

-Köszönöm!-feleltem mosolyogva és elindultunk. Később elkomolyodott arccal kezdtem bele mondandómba.

-Még neked sem mondtam el, de valószínűleg ez az utolsó közös bulink. Ahogy ezt kimondtam befékezett és éppen hogy nem fejeltem meg a műszerfalat.

-Mi az, hogy ez az utolsó közös bulink?!?-emelte fel hangját.

-Kérlek, ne haragudj, hogy eddig nem szóltam, de… -ennél a résznél elcsuklott a hangom. Nem értem, hogy őt miért nem avattam be.

-DE??-ordított.

-De… Én megyek Koreába…-sütöttem le a szemem. Nem mertem szemébe nézni, mert tudtam, hogy képes lenne itt helyben felpofozni.

-Basszus!! Erről nekem mikor akartál szólni?? Mikor már Koreában fekszel a luxus lakásodban?!-ordított egyre hangosabban.

- Elment az eszed?!- Ez volt az utolsó csepp a pohárban és én is kiabálni kezdtem vele.

-Nem hogy örülnél, hogy egyáltalán tájékoztattalak! Azt sem tudtam, hogy mondjam el neked! Tudtam, hogy nem fogsz neki örülni, de ha szeretsz akkor megérted, hogy az álmom készülöm valóra váltani!- ordítottam, ahogy csak tudtam, majd sírni kezdtem. Milán ekkor végre rám nézett.

-Én nem akartalak megbántani-mondtam hüppögve-Hiányozni fogsz!

Ekkor két kéz tekeredett a nyakam köré és magukba zártak. Majd szépen lassan elindultunk újra. Megérkeztünk a helyszínre. Amíg legjobb barátom leparkolt addig én kint vártam rá, majd karöltve mentünk be az ajtón. Mindenki javában bulizott már amikor megérkeztünk. Én még az elején odamentem a DJ-hez, hogy szeretnék szólni pár szót kedves barátaimhoz. Szerencsémre a DJ minden gond nélkül megengedte.

-Sziasztok! Most egy fontos bejelentésem van.-mosolyogtam, mikor mindenki elhalkult folytattam.

-Kedves barátaim! Nagyon rossz lesz benneteket itthagyni. Szeretnék mindannyiótoktól elbúcsúzni. Megyek Koreába valóra váltani az álmomat!-kicsit már kiabálva mondtam utolsó mondatomat. Volt iskolatársaim éljenezni kezdtek és gratuláltak. Örültek annak, hogy én is örülök, ezért is szerettem annyira őket. Majd elvegyültem a tömegben és nekikezdtem a bulizásnak. 

**06:00**

Valaki megfogta a kezem és elkezdett egy kocsi fele húzni. Annyira sokat ittam, hogy nem ismertem meg. Beültetett az autóba és abban a pillanatban elkezdtem hisztizni.

-Mit csinálsz? Hova viszel? Én még maradni akarok. -akadtam ki, mikor még mindig nem kaptam választ.

-Vezetek. Hazaviszlek. Nem maradsz. Megígértem, hogy 6-ra hazaviszlek, de már el is késtünk-dühöngött a mellettem ülő srác, akit még nem ismertem fel. Kocsikáztunk egy ideig majd megálltunk a házunk előtt. Kiszállt a kezébe vett és bevitt a szobámba. Letett az ágyamra és én abban a pillanatban elaludtam. Amikor felébredtem rettenetesen fájt a fejem és nem emlékeztem a tegnap történtekre, így vettem be gyógyszert, ami természetesen nem hatott. Lefürödtem és leültem a fotelembe tv-t nézni. Így telt el a napom. Este, ahogy lefeküdtem egyből elnyomott az álom. Reggel, amikor felkeltem ránéztem az órámra és láttam, hogy csak 06:54 van. Nekem 09:00-ra kellett mennem, elintézni a repülő jegyet és egyéb dolgokat, mint például a névváltoztatás. Hozzá kell szoknom majd az új nevemhez, de a mostani nem tetszik, így mától kezdve Kim Hana lesz a nevem. Ezáltal jobban illeni fogok a koreai emberek közé is és nem leszek számukra annyira ”különc”. Elintéztem a papírjaimat. Már csak annyi dolgom maradt, hogy elköszönjek a családomtól és búcsút vegyek a megszokott környezetemtől.

**1 héttel később**

Reggel 05:00 van. Már kint vagyunk szüleimmel és Milánnal a reptéren. A repülő, amivel én utazok 07:15-kor indul. Nagyon izgatott vagyok és egyben szomorú is, hisz itt kell hagynom szeretteimet. Eltelt az idő 06:45 van. Itt a búcsúzkodás ideje.

-Sziasztok! Nagyon hiányozni fogtok! Vigyázzatok magatokra!-mondom, miközben könnyeimmel küszködöm.

-Szeretünk kicsim! Nagyon vigyázz magadra Koreában és üzenj nekünk, amikor csak tudsz!- mondja anya nyugodt arccal, de én látom rajta, hogy nagyon is zaklatott. A sírással küszködik. Apa nem mondott semmit csak odajött és megölelt, majd egy puszit nyomott homlokomra. Anyuék arrébb mentek, hogy Milánnal is el tudjunk köszönni egymástól.

-Szeretlek Majom! Vigyázz magadra! Nekem is feltétlenül írj, mert ha nem akkor zaklatni foglak!-mondta mosolyogva a barátom, amin nagyon elérzékenyültem. Apuék mosolyogva nézték, ahogy megöleljük egymást. Milán még a buksimra nyomott egy utolsó puszit, majd meghallottam amint bemondják, hogy a gépem lassan indul. Gyors felszállok a gépre, keresek egy helyet és leülök. Egy kedves lány mellé sikerült, akivel egész úton beszélgettünk. A lányt Sarának hívják ő is 19 éves és ő épp utazik vissza Koreába. Ő ott él. Megígérte, hogy majd körbevezet ott és segít lakást keresni, addig, pedig amíg nincs lakásom ott lakhatok nála.

*Milán szemszög*

Ránézek az órára és rémülten állapítom meg, hogy ha most gyorsan nem kapom össze magam, akkor elkésünk Hanaval. Olyan gyorsan túrtam át a szekrényem, ahogyan csak tudtam, de nem találtam azokat a ruhadarabokat, amelyeket kerestem. Végül, amikor lenyugodtam, akkor megtaláltam az ideális ruhadarabot. Egy fekete szűk farmert hozzá egy kék inget és egy zakót vettem fel.

Gyorsan leszaladtam a szobámból, felkaptam a kocsikulcsot az asztalról. Belebújtam a cipőmbe és már rohantam is tovább a kocsihoz. Nem is kötöttem be magam csak a gázra tapostam és amilyen gyorsan csak tudtam mentem. A szomszédok és azok a lakosok, akiknek az utcájában végig repesztettem biztos azt mondják magukba vagy a családtagoknak, hogy ”Ki ez az idióta? Miért adtak ennek jogosítványt?”, de nem érdekel sietnem kell különben Hana haragudni fog rám. Megérkeztem, dobtam egy SMS-t Hananak ”Siess! Itt vagyok a ház előtt. Várlak.” Nem kellett sokat várjak és már elő is bukkant kedves barátnőm. Nem, nem a barátnőm ne értsétek félre. Ő a legjobb barátom. Igen egy lány, de engem nem érdekel. Régebben szerettem volna, hogy több legyen köztünk, de ez sajnos nem jött össze. Viszont, ahogy telt az idő rájöttem, hogy így a legjobb, mivel így nem veszíthetem el.

-Szia Milus-köszönt oda nekem.

-Wáo! Szia! Gyönyörű vagy!-köszöntem vissza leesett állal, majd kinyitottam neki az ajtót.

-Köszönöm!-felelte mosolyogva, majd elkomolyodott arccal folytatta. Ekkor kezdtem megijedni.

-Még neked sem mondtam el, de valószínű ez az utolsó közös bulink. Abban a pillanatban, ahogy ezt meghallottam úgy fékeztem, ahogy csak tudtam.

-Mi az, hogy ez az utolsó közös bulink?!?-emeltem fel hangomat.

-Kérlek, ne haragudj, hogy eddig nem szóltam, de… -ennél a résznél elcsuklott a hangja.

-DE??-ordítottam. Nem ezt érdemelte. Megkellett volna nyugodtan hallgatnom, de lehet, hogy most fogom elveszíteni. Azt pedig nem akarom.

-De… Én megyek Koreába…-lesütötte a szemét és nem szólalt meg. Éreztem. Ezt nem hiszem el. Én nem akarom, hogy itthagyjon. Egyre idegesebb lettem.

 -Basszus!! Erről nekem mikor akartál szólni?? Mikor már Koreában fekszel a luxus lakásodban?!-ordítottam egyre hangosabban, mert nem akartam elhinni.

- Elment az eszed?! NEM HOGY ÖRÜLNÉL, HOGY EGYÁLTALÁN TÁJÉKOZTATTALAK! AZT SEM TUDTAM, HOGY MONDJAM EL NEKED! TUDTAM, HOGY NEM FOGSZ NEKI ÖRÜLNI, DE HA SZERETSZ AKKOR MEGÉRTED, HOGY AZ ÁLMOM KÉSZÜLÖM VALÓRA VÁLTANI!- ordította és sírni kezdett. Először most néztem rá.

-Én nem akartalak megbántani-mondta hüppögve-Hiányozni fogsz! Ezt én nem akartam, nagyon nem. És jól hallottam, hogy azt mondta, ha szeretsz, akkor megérted? Tehát tud valamit? Nem, biztos csak azért mondta, mert a legjobb barátom. Ezzel el is hessegettem a gondolatot, ami az előbb felmerült bennem. Lassan odahajoltam hozzá és szorosan megöleltem. Igaza van. Ez az ő álma és nem akadályozhatom meg. A lefullasztott kocsit beindítottam és csendben folytattuk az utunkat a buli helyszínéig. Ő kiszállt és az épület előtt várt még kerestem egy helyet ahol leparkolhatok. Három házzal arrébb találtam helyet így kicsit többet kellett gyalogolnom, mint azt gondoltam. Visszaértem Hanahoz és karöltve indultunk be. Míg köszöntem egy kedves ismerősömnek, addig Hana eltűnt. Észrevettem, hogy feláll a DJ mellé. Elbúcsúzott mindenkitől, aki fontos volt számára. Ahogy hallgattam azt a pár szívszorító mondatot majdnem elsírtam magam. Nem ezt nem tehetem. Nem láthatja rajtam, hogy gyenge vagyok. Bíztatnom kell! Valaki odajött hozzám egy felespohárral, hogy igyam meg.

-Kössz haver, de nem. Nekem ma még vezetnem kell.-ráztam volna le, de a srác nem tágított.

-Haver ne csináld. Már mindenki ivott, még a drága barátnőd is részegen táncikál.-kiabálta a nagy hangzavar miatt.

-Na, jó egy feles még nem árt.-elfogadtam az italt és gyors meg is ittam. Sokszor néztem az órámra. Szerelmemet, aki csak legjobb barátom lehetett 6-ra haza kell vinnem. Pár órával később, amikor már indulnunk kellett volna, sehol nem találtam. Hol lehet?! Aish!! Francba nem fogunk hazaérni időben. 6-kor találtam meg egy srác társaságában. Beszélgettek. Hál’ Istennek semmi több. Megfogtam a csuklóját és húzni kezdtem. Nem ismert meg annyira részeg volt. És ahogy húztam ki még hisztizni is elkezdett, pedig ő nem az a hisztizős fajta. Beültettem a kocsiba és elindultam vele hozzájuk. Megérkeztünk, így gyors kinyitottam az ajtót és a kezembe vettem Hanat. A lábammal berúgtam a kocsi ajtót és indultam be a házba. Szerencsére Hana szóbája nincs emeleten, ezért nem kellett félnem, hogy a lépcsőm felbotlom és összetöröm. Befektettem az ágyába. Ott álltam még egy kis ideig, megvártam még elalszik, majd elindultam haza. A kocsiban ülve az utat végigbőgtem. Pont, mint egy óvodás. Szép vagy Milán. Hazaértem, bementem a lakásba és utam egyből a fürdőszobába vezetett. Belenéztem a tükörbe. Bár ne tettem volna! Nagyon szarul néztem ki. Megmostam az arcom és lezuhanyoztam. Amikor lefeküdtem nem bírtam elaludni, ezért a plafont bámultam. Visszagondoltam az elhangzott mondatokra. ”Ha szeretsz, akkor megérted”. Szeretlek, de ezt nem fogom megérteni. Majd evvel a gondolatszállal elnyomott az álom. 

**Hana nagy napja**

Egy hét telt el azóta a buli óta. Most kimegyünk a repülőtérre és búcsút veszünk egymástól. Látszik a lányon, amikor rám néz, hogy kétes gondolatok vannak a fejében. Bíztatóan mosolygok rá, ami kicsit megnyugtatja. Először a szülei, majd én köszönök el.

-Szeretlek Majom! Vigyázz magadra! Nekem is feltétlenül írj, mert ha nem akkor zaklatni foglak!-mondtam teljes komolysággal. Kimondtam. Kimondtam, hogy szeretem, de csak barátok vagyunk és ez így a legjobb. Szorosan magamhoz öleltem és egy puszit nyomtam buksijára. Ő is erősen magához szorított. Elérzékenyült. A szemem sarkában egy forró csepp gyűlt össze, ami végigfolyt az arcomon. Amikor elengedtük egymást megszólalt egy hangszóró. Ez jelezte, hogy mindjárt indul a gépe és neki felkell szállnia. Nagyon fog hiányozni, de nem tarthatom itt. Mosolyogva indult el a kapuhoz egy utolsó átvizsgálásra és már fent is volt a gépen. Remélem nem lesz semmi baja. Egyszer meg fogom látogatni! Ez volt az utolsó gondolatom és mosolyogva elindultam haza.