24. fejezet - A siker és a bukás

*Hana szemszöge*

Miután a srácok túltették magukat a látottakon, nekiálltunk megvacsorázni. Mit ne mondjak? A srácok kitettek magukért! Le vagyok nyűgözve! A kaja isteni volt és tényleg feltakarítottak. Nem tudtam tovább haragudni rájuk, ám Chanyeolra annál inkább. Drága nyuszifülünk elmesélte, hogy mi is történt vele, ami a sérülését okozta. Baromkodott, nem is kicsit. Olyannyira, hogy miközben éppen pókembert játszott átesett a kanapén. A srácoknak semmi közük nem volt az egészhez. Nagyon megsajnáltam a srácokat, hogy velük kiabáltam és nem Chanyeollal. Nem érdemelték meg. Így gyorsan összeszedtem pár dolgot és ami nem volt a srácoknál azt gyorsan megvettem a közeli boltban, majd nekiálltam a sütésnek. A srácok sorban jöttek a konyhába és kíváncsian figyelték, hogy mit is csinálok. Ekkor eszembe jutott, hogy valamit el kellene nekik mondanom.

-Skacok!-szóltam oda nekik és körül néztem, hogy mindenki itt van-e, akinek hallania kell. Nem is lepődtem meg, hogy Chant nem láttam köreinkben. Azt hiszem fél tőlem.

-Igen?-kérdezték szinte tökéletesen egyszerre. Ezzel még a frászt fogják hozni rám. Amióta velük vagyok egyszerűen képtelen voltam még megszokni, hogy ha szólok nekik, akkor tuti, hogy szinkronban fognak válaszolni.

-Szóval van számotokra egy jó hírem!-mosolyogtam.

-Mi?-jött ismét a közös kérdés.

-Velünk jöttök a nászutunkon!-sikítottam el magam, mire az egész társaság ugrálni kezdett, mindaddig, amíg Chen meg nem szólalt.

-Ti nem érzitek?-szimatolt a levegőbe.

-Basszus!-kiáltottam és a sütőhöz rohantam.-Megmentettem!-kiáltottam fel ismét és a srácok éljenzésbe kezdtek.

-Várjunk csak te az előbb nem azt mondtad, hogy a nászutatokra?-kérdezte megerősítésképpen Xiumin.

-Igen azt mondta. Jól hallottátok törpék.-jött közénk unottan Chanyeol. Szomorú volt, mert tudta, hogy haragszom rá. Sajnálom Chan, de ezt ennyivel most nem tudod megúszni. Nem tudsz megtörni.

-De hát oda nem illik vendégeket vinni.-monda JongIn.

-De ez most más. Szükségetek van a pihenésre. Mi többnyire kettesben lennénk, ti pedig kiélvezhetnétek a szabadidőtöket. A főnökkel már le van beszélve.-mosolyogtam.

-Vagy lehet, hogy végig együtt leszünk majd.-szólt ismét Chanyeol, de a hangulata egy kicsit sem változott meg.

-Na, akkor tessék!-tettem eléjük az immár felszeletelt süteményt.-A közös nászutunkra!-mondtam és boldogan figyeltem, ahogy neki esnek a sütinek, kivéve Yeolt, aki csak állt és figyelt, mint én. Biccentettem neki, hogy egyen ő is, de mire odasétált az asztalhoz már egy süti sem volt. Láttam a szemeiben a könnyeket, majd eliszkolt a szobánkba.

-Azt hiszem baj van.-súgta a fülembe Baekhyun. Értetlenül néztem rá.-Yeol.

-Oh most már tudom mire gondolsz.

-Azt kétlem.

-Miért?

-Nem a kettőtök közti jelenlegi viszony miatt vonult el.-mondta Baek, majd elment szólni Sehunnak, hogy ne menjen a szobánkba. Már összeállt a kép. Chanyeolnak mindig ezt sütötte a mamája, ezért is szerette annyira, ha sütöttem, mert ezt tökéletesen megtudtam csinálni. Most pedig ezek az éhenkórászok gond nélkül elfogyasztották az összeset és neki egy sem maradt.

Kis idő múlva úgy döntöttem, hogy bemegyek Chanyeolhoz.

Óvatosan kinyitottam az ajtót, láttam, hogy az ágyon ül, majd egy hangot hallottam.

-Menj ki!-mély hangjának keserűsége megdöbbentett. Nem bírtam mozdulni, holott tudtam, hogy nem jó ötlet itt lenni, mert komolyabb bajok is lehetnek.

-Nem hallottad?-szólalt meg ismét, ám most hangosabban.

-Chan.

-Menj innen!-üvöltött rám. Tátott szájjal néztem rá.

-Jól van.-bementem összeszedtem a cuccaimat és gyorsan bepakoltam egy táskába őket.

-Mit csinálsz?-most már rémült volt a hangja, de a keserűség nem tűnt el.

-Utánam ne merj jönni.-néztem rá szúrós tekintettel. A sírást alig bírtam visszatartani, de előtte nem sírhattam. Becsaptam magam után az ajtót. Egy-két pillanatig még az ajtó előtt álltam és hallottam, hogy Yeol hangos zokogásban tört ki, eközben egy könnycsepp utat tört magának és végig folyt az arcomon.

Otthon ledobtam a cuccomat a földre és egyenesen a konyhába mentem. Ott ücsörögtem egész este. A srácok többször is hívtak, de nem tulajdonítottam nagy figyelmet a hívásoknak. Egyszerűen kinyomtam őket, nem érdekeltek.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve felálltam eddig helyemről és besétáltam a gyakorló termembe. Még jó, hogy annak idején gondoltam erre is, így legalább nem kell elsétálnom a SM-hez. Miközben táncoltam és énekeltem észre sem vettem, hogy hogy telik az idő. Minden hangot tökéletesíteni próbáltam és minden mozdulatommal a legjobbra törekedtem. A gyakorlás elfeledtette velem egy időre a gondjaimat, azonban a telefonom csörgése visszarángatott a valóságba. Megnéztem a kijelzőt. Sehun volt az. Már legalább 30-szor hívott.

-Baj van.-támadt le minden köszönés nélkül.

-Mégis mi lehet ekkora nagy baj?-kérdeztem gondterhelten.

-Füles eltűnt.

-Majd előkerül.

-Hana, kérlek. Nem tudom mi történt tegnap, de segítened kell!

-Oldjátok meg egyedül. Ma koncertem van és nem fogok ezzel foglalkozni. Ja és kérlek egyikőtök se jöjjön el. Sajnálom.-mondtam elhaló hangon és letettem a telefont. Ismét sírni kezdtem. Összekuporodtam a földön és sírtam. Nem tudtam, hogy hol lehet Chanyeol, de nagyon is érdekelt, viszont amit mondtam, azt mondtam. Most nem érdekel. Amikor sikerült megnyugodtam, akkor ismét gyakorolni kezdtem. Nem érdekelt, hogy esetleg kidőlhetek, csak a koncert járt a fejemben. Miután ettem pár falatot bementem az SM-hez és ott folytattam a gyakorlást.

*a koncert előtt*

A fiúk azóta, hogy Sehunnal beszéltem nem kerestek és ez így volt jó. Éppen a sminkesek azon dolgoztak, hogy a kimerültség nyomait eltüntessék az arcomról. Már a koncerthez szükséges felszerelésben voltam, egyedül a sminkem hiányzott és miután az is elkészült ott álltam készen a backstage-en. Felkonferáltak én pedig fellépkedtem a színpadra. Amikor megláttam, hogy mennyien jelen vannak egy kezdő koncertjén majdnem elájultam. Boldog voltam, de a lábaim úgy reszkettek, hogy bármelyik pillanatban összeeshettem volna. A zene elindult én pedig automatikusan kezdtem mozogni rá. A tánc hevében megfeledkeztem a körülöttem lévőkről és gond nélkül adtam elő az első számot.

-Köszönöm nektek, hogy eljöttetek a koncertre. Nagyon sokat jelent nekem az, hogy ennyien megjelentetek.-Sikítás.-Most hallgassátok meg a többi dalomat is, remélem tetszik majd nektek. Gyerünk!-kiáltottam el magam és a zene el is indult. Felszabadult voltam, a feszengés nyomát sem lehetett látni, egyszerűen úgy végeztem a dolgomat mintha ezer éve ezt csinálnám. Ha mondhatom, akkor hamar belejöttem. Az emberek sikítoztak, egy-egy ismerős részt velem énekeltek és táncoltak. Fenomenális volt az az érzés.

-Még egyszer köszönöm nektek! Szuperek vagytok!

A közönség hangos sikításba kezdett én pedig integetve és hatalmas vigyorral hagytam el a színpadot.

-Gratulálok!-jött oda hozzám egy férfi, akit még nem ismertem.-Én Lee MinJae vagyok.

-Kim Hana.

-Kedveském nem kell bemutatkoznod, ismerlek már!-kacsintott a férfi.

-Köszönöm a kedves szavakat és örülök, hogy megismerhettem Önt, de nekem most mennem kell.

-Ne siess annyira Hana, én leszek a te menedzsered.-mosolygott kedvesen MinJae.

-Tessék?-kerekedtek el a szemeim.

-Az SM Town-nak tervei vannak veled gyönyörűm és én leszek a menedzsered. Most már te is Idol vagy! Holnap várlak bent az irodámba, hogy egyeztetni tudjuk a dolgokat és hazaviszlek.

-Igazán nem szükséges.

-De szükséges, mivel a menedzsered vagyok.

-De én nem akarok a dormba menni.

-Baj van a fiúkkal? Elintézhetek nektek kettőtöknek egy saját lakást.

-Nem, nem! Semmi baj a fiúkkal, csak szeretnék kicsit egyedül lenni a saját lakásomban. A fiúk tökéletesen meglesznek nélkülem.

-Őszintén be kell neked vallanom, hogy már egy ideje figyellek téged. Elég hamar beharangozták, hogy te az én kis sztárom leszel, így hát figyeltem a munkádat. Nagyon sok mindent elértél az ügynökségnél kezdőként és amióta a fiúk életébe csöppentél, azóta ők is sokkal jobban teljesítenek. Mintha megkomolyodtak volna.

-Tudjuk, hogy nem.-szóltam közbe nevetve.

-Igaz, de sok változást hoztál és örömmel dolgoznék veled. Komolyan veszed a feladataidat, van hogy még hajnalban is dolgozol, túlhajszolod magad, bent éjszakázol és még sorolhatnám. Semmi nem tántorít el. Utánad néztem, olvastam az aktáidat. Tudok róla, hogy volt egy sérülésed és, hogy elviekben nem táncolhatnál tovább, de te nem adtad fel. Ez egy nagyon fontos dolog. A mai koncert nézői pedig imádtak. Nagyon sikeres leszel. Na de nem szaporítom tovább a szót menjünk haza. Elviszlek az otthonodhoz és nem kell a fiúkhoz menned, ahogy kérted.

-Köszönöm!-mondtam megnyugodva.

Az utcán rengeteg ember volt, akik képet akartak vagy épp egy aláírást. Kedvesen mosolyogtam rájuk, de nem tehettem eleget mindenki kérésének. Azonban a sorokban volt egy kislány, aki saját magamra emlékeztetett, megálltam, gyorsan elvettem tőle a telefonját, amit odaadtam a menedzsernek, hogy készítsen rólunk egy képet. A menedzser mosolyogva fogadta a dolgot és elkészítette a fotót.

-Vigyázz magadra!-adtam vissza a telefont és tovább mentem.

Lecsekkoltam mindent otthon aztán pedig ledőltem az ágyba és azonnal álomba szenderültem.

*Chanyeol szemszöge*

Egy kis szórakozásnak indult az egész, majd egy hatalmas ugrást egy hatalmas puffanás követett, én pedig a földön fetrengtem a fájdalomtól.

-Állj!-hallottam meg Hana éles hangját. Mindenki ledermedt, de azért még nem ijedtek meg teljesen, mert Sehun egy hatalmasat kevert le Kyungsoonak.

-Azt mondtam, hogy állj!-csendült fel ismét a hangja.-Mi a francot csináltatok?

-Ő volt!-hangzott a válasz és mindenki mutogatni kezdett.

-Nem azt kérdeztem, hogy ki volt, hanem, hogy mit csináltatok?

-Csak egy kicsit szórakoztunk.-vakarta meg a tarkóját JongIn.

-Egy kicsit szórakoztatok? Mi van ha a fejét töritek össze? Ha? Mi lett volna? Itt hal meg, mert azt sem veszitek észre, hogy ordítozva a földön fekszik? Nektek elment az eszetek! Ajánlom, hogy rend legyen mire visszaérek a kórházból!-sietve jött felém, amitől megijedtem, majd megragadta a pólómat és maga után húzott.

-Nyomás!-lökdösött ki az ajtón-Rendet akarok!

Az autóban csendben ültünk viszont a kórházban úgy éreztem, hogy el kell mondanom, hogy nem a fiúk miatt történt.

-A fiúk nem tehetnek semmiről, az én hibám. Ne haragudj rájuk. Mi csak kicsit szórakoztunk és nem figyeltünk oda kellőképpen.

-Ne magyarázkodj. Semmi értelme.-zárta le a témát egyszerűen.

Fél órát vártunk majd bementem. Megvizsgálták a karomat, majd bekötötték. Ha béna lennék, akkor pedig gipsz.

Otthon megvacsoráztunk, majd bevonultam a szobánkba. Tudtam, hogy Hana haragszik rám. Gondolkoztam az élet nagy dolgain. Na jó, nem. Az járt a fejemben, hogy mit tehetnék, hogy elfelejtse a történteket. Majd meghallottam Hana sikítását és a srácok éljenzését és hallgattam a továbbiakat.

-Ti nem érzitek?-hallottam Chen hangját.

-Basszus!-kiáltott Hana, majd jött egy újabb hang.-Megmentettem!

A srácok kiabáltak, én pedig ekkor indultam el hozzájuk.

-Várjunk csak te az előbb nem azt mondtad, hogy a nászutatokra?-kérdezte Xiumin.

-Igen azt mondta. Jól hallottátok törpék.-mondtam amikor odaértem.

-De hát oda nem illik vendégeket vinni.-mondta JongIn.

-De ez most más. Szükségetek van a pihenésre. Mi többnyire kettesben lennénk, ti pedig kiélvezhetnétek a szabadidőtöket. A főnökkel már le van beszélve.

-Vagy lehet, hogy végig együtt leszünk majd.-szólaltam meg ugyanis féltem, hogy a helyzetünk nem lesz jobb.

-Na, akkor tessék! A közös nászutunkra!-mondta Hana és figyelte, ahogy a fiúk falatoznak. Bátorítóan biccentett így elindultam, hogy legalább egy sütit magamba tömök, ugyanis a kedvencemről volt szó. Ám amikor közelebb léptem megláttam, hogy egyáltalán sütemény sem maradt. Csalódottan néztem végig a nyammogó fiúkon. A mamám csinált mindig ilyet, de ő már nem él, viszont Hana pontosan ugyanúgy csinálta mint a nagyi. A könnyeim lassan utat törtek maguknak, én pedig igyekeztem még időben lelépni. Bezárkóztam a szobába. A nagyin gondolkoztam, hogy mennyire hiányzik és, hogy miért nem mutathattam be neki az első normális barátnőmet, az az a feleségemet. Gondolom Baek szólt a többieknek, hogy ne jöjjenek be a szobába. Ő a legjobb barátom és mindent észre szokott venni. Mintha telepatikus úton beszélgetnénk, mindig megérzi, ha baj van. Nem tudom meddig ülhettem bent egyedül a szobában, de egyszer csak ajtónyitódásra lettem figyelmes.

-Menj ki! Nem hallottad?

-Chan.

-Menj innen!-kiabáltam.

-Jól van.-hallottam a hangját és láttam amint összeszedi a cuccait.

-Mit csinálsz?-kérdeztem rémülten.

-Utánam ne merj jönni.-nézett rám szúrós tekintettel, majd becsapta maga után az ajtót. Zokogni kezdtem. Kiabáltam, dobálóztam, majd összerogytam. ”Ezt nagyon elbasztam.” Haragudtam magamra, megőrültem a bűntudattól. A szobába beszűrődő hangokból, annyit sikerült kiszűrnöm, hogy Hana megtiltotta, hogy elmenjünk a koncertre. Összeroppantam.

Pár perccel később már Szöul elhagyatott utcáit jártam. A könnyeim égették a szemeimet és a szívem úgy fájt, hogy bármelyik pillanatban összeeshettem volna. Egy elhagyatott épület mellett mentem el, de visszafordultam. Ijesztő hely volt, de felkeltette a figyelmemet. Az ajtók zárva voltak, de engem ez nem állított meg. Az ép kezemmel kitörtem az ablakot, majd hatalmas fájdalmak közepette bemásztam. Körülbelül 10 emeletes lehetett, felmentem a tetőre és ott maradtam. Biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy itt senki sem találhat rám és ez megnyugvást okozott. Itt töltöttem az éjszakámat, egy fülessel, a kedvenc számommal és a gondolataimmal.