10. fejezet - A változás

*Hana szemszög*

Ott álltam az ajtóm előtt és zokogtam. Meg sem mozdultam. Hallottam, ahogyan Jiyong autója távolodik, amikor már biztos voltam benne, hogy nem láthat utána néztem, majd elfordítottam a kulcsot a zárban. Amint beléptem a lakásba, egyből elment a kedvem a sírástól. Ledöbbentem. Meg is feledkeztem a cicámról, de ahogyan elnézem ő mindent megtett, hogy jól lakjon. A szekrény nyitva állt, a macska eledel pedig mindenhol megtalálható volt a lakásban. A cica kicsit haragosan odaugrált hozzám, de amint megérezte a bajt már csak szeretetteljesen tudott rám nézni. Magamhoz szorítottam és jól megölelgettem. Nagyon hiányozni kezdett ebben a pillanatban is Jungkook. Egyszerűen nem tudom elterelni a gondolataimat. Mindenről ő jut az eszembe. Hogyan fogom én elfelejteni, ha egyszer mindenről ő jut eszembe? Letettem a kiscicát, mert már menni akart. Elindultam fel, bementem a fürdőszobába összeszedtem magam és jó forró víz alatt megfürödtem. Miután végeztem megpróbálkoztam az alvással, de nagyon nem ment, ezért felnyitottam a laptopomat felmentem a facebook-ra és válaszoltam Milán üzeneteire. Haru is mellém költözött, majd szépen lassan álomba szenderültem.

Másnap reggel nagyon rosszul voltam. Bementem a fürdőbe megmostam hideg vízzel az arcomat, majd lementem és megittam a reggeli kávémat. Felöltöztem, összedobáltam a cuccaimat és elindultam az aznapi edzéseimre. Aznap kicsit jobb kedvel indultam neki a próbának és meg is dicsért Jiyong, ami azt jelenti, hogy jól leplezem az érzéseimet. Teljesen összetörtem újra rám zuhantak azok a depresszióhoz vezető érzések, Jungkook hiánya és a kérdések, hogy miért tette mindezt. Összepakoltam és elindultam haza, már az épületben gondjaim akadtak ugyanis majdnem lezúgtam a lépcsőn, mert nem vettem észre. Kimentem az utcára és elindultam, de nem hazafelé, hanem a másik irányba. Sétálni akartam. Sétálni és gondolkozni. Szívesen maradtam volna még Jiyonggal Busanban, akkor legalább eltudtam felejteni a gondolataimat. Sétálgattam az utcákon, a földet néztem. Fel sem pillantottam csak mentem. Riadtan néztem fel, amikor egy autó fékcsikorgását hallottam meg. Megálltam és nem mozdultam, tudtam, hogy nincs esélyem. Csak néztem a felém száguldó autót. Egy nagy ütést éreztem és egy nagy reccsenést hallottam, majd elsötétült előttem minden. 

*Chanyeol szemszög*

Az orrom előtt ütöttek el egy gyönyörű lányt. Egyből odaszaladtam. Az autót vezető őrjöngött, de nem hívta a mentőket, hagyta volna meghalni szegény lányt. Előkaptam a telefonomat és már tárcsáztam is a számot. Nem kellett sokat várnom és már fel is vették. Elmondtam, hogy mi történt és hogy melyik utcában, majd letettem a telefont és odasiettem a lány mellé. Amint megláttam véres arcát nagyon megijedtem. A szívem összeszorult. Elütöttek egy angyalt, egy nagyon szép angyalt. Apró kezét a kezembe vettem és megnéztem, hogy van-e pulzusa. Fura nyugodtság tört rám amikor érzékeltem, hogy igen van és még él. A mentősöknek sem kellett sok idő, hogy megérkezzenek. Pár percen belül már ott voltak a helyszínen. Nagyon ledöbbentek, amikor rájöttek, hogy ki is guggol a lány mellett, de nem sokáig foglalkoztak velem. A lányt feltették a hordágyra, majd betolták a mentőautóba. Egy mentős odajött hozzám és megkérdezte, hogy bemegyek-e a lánnyal, én pedig gondolkozás nélkül cselekedtem. Fel kaptam a lány táskáját és már szálltam is be a mentőautóba. Az út alatt végig a az eszméletét vesztett lányt néztem, akit a mentősök stabilizálni próbáltak. A mentőautó lassított és az autóban lévő emberek mozgolódni kezdtek. Az egyik odaszólt nekem, hogy nyissam ki az ajtót és szálljak ki, majd kövessem őket. Én megtettem, amit kértek és kinyitottam az ajtót, ők kiemelték a lányt, majd elindultak be. Én is elindultam utánuk kezemben a lány táskájával. Őt betolták egy kóterembe engem pedig megkértek, hogy kint várjam meg az orvost. Órákig ücsörögtem kint, már a fiúk is kerestek, de nem vettem fel nekik a telefont. Amíg vártam az orvosra körül néztem a lány táskájában. Benne voltak az iratai, végig nézegettem őket utána pedig megérkezett az orvos.

-Hogy van?-pattantam fel.

-Nem valami fényesen. Maga egy hozzátartozója?

-Igen!-vágtam rá gyorsan. Nem tudom, hogy mit csinálok, de az biztos, hogy valami megfogott a lány élettelen testében.

-Ez esetben elkell mondanom, hogy a lánynak több bordája is eltört és megkell műtenünk. Most kómában van, nem tudom meddig tarthat ez az állapot, de szerencsére nincs olyan nagy gond hiszen a szervezete erős és nem kell gépre kapcsolni. Nem kell megijednie fel fog épülni, csak kell neki egy kis idő, amíg minden rendbe jön.

-Köszönöm!-mondtam az orvosnak és visszaültem a székre.

-Fiatalember!-szólított meg az orvos.

-Hozna be pár dolgot a hölgynek?

-Persze természetesen.

-Ma nem látogathatja meg, de holnap már bemehet hozzá. Addigra túl is esik majd a műtéten.

-Még egyszer köszönöm!-mondtam és elindultam. Elővettem a lány iratait és megnéztem a lakcímét. Nincs messze innen, de a dormunktól sokkal messzebb van. Csak sétáltam, sétáltam és sétáltam. Nem is gondolkoztam, hogy mekkora gondot okozok ezzel a csapatnak, de azt tudtam, hogy nem szeretném, ha bárki is megtudná ezt, ami történt. Elérkeztem abba az utcába, amelyikben lakik, de 100%-ig biztos vagyok, hogy túl mentem a házon. Innentől kezdve nagyon odafigyeltem a házszámokra és nem is kellett sok idő meg is találtam a házat. Kivettem a sporttáskából a kulcsokat és bementem a lakásba. Ledöbbentem! Kétszer is elkellett gondolkoznom, hogy biztos jó házban vagyok-e. Miután túltettem magam a döbbeneten körül néztem a lakásban. Az első szoba ahova bementem egy táncterem volt, amitől tátva maradt a szám. Minden volt abba a teremben, amire egy idolnak szüksége van. Egyre kíváncsibb vagyok erre a lányra. Tovább mentem a konyhába a nappalin keresztül, majd felmentem az emeletre. Az első ajtó, amit kinyitottam egy fürdőszobát takart a másik pedig a lány szobáját és egy kis mérges cicát. Szerintem nem igazán tetszett a kis macseknak, hogy egy "betolakodó" járkál a lakásban. Odalépkedtem a kiscicához, aki engem egy morgással ajándékozott meg. Ezen csak mosolyogni tudtam. Annyira aranyos volt, ahogyan kifejezte a nem tetszését. Körülnéztem a szobában és kivettem a szekrényből pár ruhadarabot, amit bevihetek majd a lánynak. Ha jól emlékszem Hana a neve. Kivettem egy pólót, egy farmert és egy pulóvert, majd a tettem el törölközőt és köntöst is. Összeszedtem egy cipőt és egy papucsot is, majd miután végeztem a  gyűjtögetéssel belepakoltam mindent a sporttáskába. Leszaladtam a lépcsőn, ahol megtaláltam a cica tányérját, amin egy cimkét találtam "HARU". Szóval Haru a neve a cicának. Megkerestem a macskaeledelt, majd a tányérjába tettem és szóltam Harunak, hogy ha enni akar akkor most jöjjön. A cica most nem nézett rám olyan furcsán, inkább szeretettel fogadta, hogy valaki gondoskodik róla. Ahogy a kismacskát figyeltem az jutott eszembe, hogy nem szólók a srácoknak, hogy mit csináltam, hanem eltitkolom és még az is megfordult a fejemben, hogy vissza sem megyek a dormba. Bár ez eléggé rossz ötlet lenne, de most hétköznapi embernek érzem magam és ez most nekem nagyon tetszik. Miután végig gondoltam mindent elindultam vissza a kórházba. Lehet, hogy a médiának felfog tűnni, de engem nem érdekel, csak az a lány.. Hana. Úgy érzem mintha kötelességem lenne vigyázni rá. Nem kellett sok idő, hogy odaérjek a kórházhoz. Annyira siettem vissza ahhoz a lányhoz, mintha az életem múlna rajta, pedig nem is ismertem. Leültem az előző helyemre és ott vártam, hogy az orvos jöjjön, de nem jött. Elővettem a fülesem, hogy zenét hallgassak, de nem tudtam nyugodni. Látni akartam. Látni akartam az arcát, hogy milyen állapotban van és vigyázni akartam rá. Ránéztem a mobilom kijelzőjére és azt vettem észre, hogy volt már 60 nem fogadott hívásom. Ahogy végig pörgettem nagyon meglepődtem, ugyanis mindegyik Sehuntól volt. Azt hittem, hogy Baekhyun keres vagy Suho, de nem. Mivel időm volt bőven, ezért visszahívtam Sehunt.

"Hol a francba vagy?!"

"Csak elmentem a szüleimhez."

"Ahha persze! Rosszul hazudsz Park Chan Yeol!"

"Tényleg meglátogattam anyuékat!"

"Nekem elmondhatod, hogy hol voltál és vagy. Nem mondom el a többieknek."

"Biztos?"

"Tudtam!"

"Jó tényleg nem anyuéknál voltam. Ma a szemem előtt ütöttek el egy kisangyalt és most kötelességemnek érzem azt, hogy vigyázzak rá, ezért a kórházba vagyok."

"Neked elment az eszed Chanyeol.. Beleszerettél egy lányba, akit nem is ismersz?"

"Lehetséges, de ha én nem vagyok ott akkor az a lány már halott lenne!"

"Mikor jössz haza? Már mindenki keres..."

"Nem tudom Sehun, de egy ideig biztos, hogy nem megyek haza.."

"Elment az a csöppnyi kis eszed is... Szia!"-meg sem várta, hogy válaszoljak, kinyomta a telefont. Nem érdekel, hogy mit szólnak majd a többiek. Nekem ez a lány lett a végzetem a mai naptól fogva. Miután már megbizonyosodtam arról, hogy az orvos már nem fog jönni, kényelembe helyeztem magam. Nyomkodtam a telefonomat, zenét hallgattam, majd egyszer csak elaludtam. Reggel, amikor felébredtem nem volt valami kellemes a helyzet. Minden porcikám fájt. Próbáltam kinyújtózni, de sikertelen volt a terv, majd megláttam az orvost és minden fájdalmamról megfeledkezve pattantam fel és szaladtam oda az orvoshoz.

-Fiatalember, maga itt éjszakázott?-nézett rám döbbenten.

-Igen, de hogy van a lány?

-Hát tegnap este megműtöttük, most már csak fel kell épülnie.

-Mikor épül fel teljesen?

-Hónapokig fog tartani a felépülésének a folyamata, ugyanis a legtöbb időt a törött bordáinak kell meghagyni.

-Értem. Bemehetek hozzá?

-Persze, bemehet, de még kómában van. Ha szeretne mondani neki valamit, akkor nyugodtan tegye meg, de nem biztos, hogy valahogyan is válaszolni fog majd rá.

-Nem gond. Köszönöm!-mosolyogtam és már indultam is Hanához. Amint beléptem egyből odamentem az ágyához. Mancsaim közé fogtam az ő pici tenyerét és néztem az arcát. Semmi, meg sem mozdult az arca. Elszontyolodva engedtem el apró karját és közelebb húztam egy széket. Könnyes szemekkel néztem a lányt.

 

Már azon gondolkoztam, hogy az az autó engem is elüthetett volna. Már lassan magamat okoltam a lány miatt. Sehun ma reggel is felhívott és azt mondta, hogy hoz nekem másik ruhát. Vártam, hogy írjon Sehun, hogy itt van. Türelmesen vártam és ott ültem Hana mellett. Nem mozdultam el mellőle, nem akartam egyedül hagyni, de amikor megjött Sehun akkor muszáj volt. Elmentem a kórházi tusolóba, letusoltam, majd felvettem a tiszta ruhákat a használtakat pedig odaadtam Sehunnak, aki lehetőleg észrevétlenül hazaviszi őket.

-Ugye senki nem tudja, hogy itt vagy?-fordultam oda hozzá.

-Észre sem vették, hogy eljöttem.-kacsintott.

-Akkor jó.-mondtam kicsit nyugodtabban.-Lemegyek még a büfébe valami kaját kell szereznem.

-Nyugodtan.-mondta, majd odasétált az ablakhoz. Nem volt nehéz megtalálni a büfét, vettem magamnak egy szendvicset, majd visszamentem és elfogyasztottam. Láttam Sehunon, hogy valami nagyon bántja, ezért megkérdeztem, de ő egy fejrázással lerendezte az egészet. Amíg az orvos megvizsgálta Hanát, addig mi elmentünk sétálni a kórház udvarában. Sehunon láttam, hogy egyre nyűgösebb, ami azt jelentette, hogy már egyre fáradtabb.

-Menj haza, ha szeretnél.-mondtam neki, de ő csak a fejét rázta. Szóval mindketten bent maradtunk. Mindkettőnket kerestek a többiek, de egyikünk sem vette fel a telefont, mert nem tudtuk, hogy mit mondjunk. Estefelé Sehun feladta és hazament, de én még nagyon éber voltam. Leültem az ágyhoz húzott székhez, Hana kezét feltettem a hasára és lehajtottam a fejemet, majd így aludtam el. Reggel, amikor felébredtem éreztem valamit a fejemen, de nem tudtam, hogy mit. Majd amikor óvatosan megemeltem rájöttem, hogy Hana kezét érzem ott, de hogy került oda?

-Te jó isten reagált! Doktor úr! Doktor úr!-kiabáltam örömömben.