17. fejezet - Mikor minden a feje tetejére áll

*Hana szemszöge*

Az éjszaka folyamán egy gyönyörű álmom volt, ami a reggelemet keserűvé tette. Minden szép és jó volt csak nem éppen egy tündérmesében vagyunk. Az éjszaka Jungkookkal álmodtam és minden ott folytatódott, ahol abbamaradtak a dolgaink. Tökéletes volt minden, semmi gondunk nem volt stb stb. Csak, hogy ez egy álom volt és nem a valóság. A valóságban és Chanyeolt szeretem, azt hiszem és Jungkook összetörte nem is akárhogyan a szívem. Túl szép volt az az álom, ahhoz, hogy csak ilyen könnyen eltudjam felejteni. Miközben reggeliztem, felhívtam az első embert, akire mindig is számíthattam.

”Jó reggelt!”-hallottam egy morcos hangot a telefonban. Gondolom felkeltettem szegényt.

”Jó reggelt! Ugye nem keltettelek fel?”

”Éppen most akartam kelni, szóval nem para.”

”Akkor megnyugodtam.”

”Hogy hogy engem hívtál Hana? Nem szoktál felhívni.”

”Szűrnyő álmom volt és csak veled merem ezt megbeszélni.”

”A rendelkezésedre áll Mark, aki még félig alszik!”-nevetett bele a telefonba, mire én is kuncogni kezdtem. Igen, erre van most szükségem.

*2 órával később*

Nagyon jó volt, hogy Mark szánt rám egy kis időt és helyre tudtam rakni a fejemben a dolgokat. Most boldogan indultam el a munkahelyemre, hiszen tudtam, hogy most már táncolhatok is. Ahogy beléptem, még nagyobb boldogság fogott el. Bementem a táncterembe, ahol a fiúk szoktak próbálni. Szinte csalódottan léptem be, hogy ők nincsenek itt, de ez az érzés hamar elhagyott. Bekapcsoltam egy számot és elkezdtem gyakorolni. Mivel a főnök azt mondta, hogy a fiúkkal fog debütáltatni, ezért természetesen a kedvenc EXO számomat indítottam el és elkezdtem táncolni a koreográfiát kicsit nőiesítve. Órákon keresztül táncoltam, már teljesen kifáradtam, amikor kinyílott az ajtó. Hirtelen leálltam és hátrafordultam.

-Jó reggelt Hana!-mondta egy nő, akit még sohasem láttam itt.

-Jó reggelt!-nyeltem egy nagyot.

-Tessék itt egy pohár víz, idd meg, biztos szomjas lehetsz.-mosolygott rám a nő.

-Köszönöm!-mosolyogtam, majd lassan szürcsölgetni kezdtem a hideg hűsítő vizet.

-Nagyon sok időmbe telt, hogy megtaláljalak.-mondta a nő mire, majdnem kiköptem a vizet.-Édesanyádék mondták, hogy itt vagy Koreában és mivel én is itt lakom, úgy döntöttem, hogy felkereslek.

-Elnézést kérek, de ki maga?-néztem rá egyre nagyobb kíváncsisággal.

-Hana, nem ismersz meg?

-Sajnálom.-mondtam és figyeltem a nő arcát. Láttam, hogy csalódottan lenézett, de egy másodperccel később már mosolygott.

-Édesapád testvére vagyok, Sora. Nem is lepődök meg azon, hogy nem ismersz meg. Utoljára kiskorodban voltunk együtt és akkor te még csak pár hónapos voltál, én pedig úgy döntöttem, ahogyan te is.

-Elköltöztél ide?

-Igen. Nekem is nagy álmom volt, hogy Koreába költözzek, és itt éljem le az életemet, de ahogy hallottam te nagyobb jövőt futottál be.

-Ez nem igaz.

-Ohh dehogynem kicsikém! Itt vagy az SM Town-nál és debütálni fogsz.

Apukám testvére nem sokáig maradt. Beszélgettünk egy kicsit, jobban megismertük egymást, de aztán neki mennie kellett, így én megint egyedül maradtam. Sora megígérte, hogy ezek után többet fogunk beszélni és, hogy ha kell, akkor támogat és segít bármiben. Az órámra néztem, ami már 11:00-át mutatott, de a fiúk még sehol sem voltak. Miről nem szóltak nekem? Kezdett alábbhagyni a jókedvem és inkább szomorkásan éreztem magam. Mostmár az sem érdekelt, hogy milyen zenét indítok el, csak bekapcsoltam egyet és táncoltam. Már teljesen kimerültem, így lehuppantam a földre és néztem magam a tükörben. Csak bámultam és vártam, hogy valaki végre megjelenjen, de semmi nem történt. Már délután 3 óra volt, de még mindig egyedül voltam. Átsétáltam a főnököm irodájába, aki kiigazított és odaadta az új beosztásomat. Megköszöntem neki, majd indultam is a dolgomra. Ismét a Super Juniorral kellett próbálnom. Ezzel is eltelt néhány óra. Mikor végeztünk reménykedve hagytam el a termet és indultam el az EXO feliratú táblás ajtóhoz. Kinyitottam az ajtót és még mindig üres volt. Nem hittem a szememnek, nem tudtam elhinni, hogy minden teljesen üres. Mivel nekem még gyakorlás volt kiírva, így énekeltem még egy kicsit, hiszen az kevésbé volt fárasztó a tánchoz képest. Miután befejeztem elindultam a fiúk dormja felé, mivel hivatalosan ott kellene élnem. Kinyitottam az ajtót és bementem. Sehol senki.

-Ezt nem hiszem el!-dobtam le dühösen a cuccaimat. Halk dobogást hallottam, amitől nagyon megijedtem, de aztán megnyugodtam hiszen Haru közelített felém. De hogy került ide Haru? Megnéztem a telefonomat, de egyetlen üzenetem vagy értesítésem sem volt. Eszembe jutott, hogy lehet, hogy azért nem találkoztam a fiúkkal, mert átköltöztetnek ide. Körbe néztem az egész lakást, különösen Chaniék szobáját, de semmit nem találtam, csak az az egy-két cuccom volt továbbra is itt és még a cicám. Megnéztem minden asztalt, minden gépet, mindent, amin üzenetem lehetett. Próbáltam felhívni Chanyeolt, de kisípolt. Megpróbáltam a többieket is felhívni, de semmi. Végső elkeseredésemben leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t. Egyik csatorna se tetszett meg igazán, így felhagytam azzal is és kölcsön vettem Sehun laptopját. Azzal próbáltam lefoglaln

Az éjszaka folyamán egy gyönyörű álmom volt, ami a reggelemet keserűvé tette. Minden szép és jó volt csak nem éppen egy tündérmesében vagyunk. Az éjszaka Jungkookkal álmodtam és minden ott folytatódott, ahol abbamaradtak a dolgaink. Tökéletes volt minden, semmi gondunk nem volt stb stb. Csak, hogy ez egy álom volt és nem a valóság. A valóságban és Chanyeolt szeretem, azt hiszem és Jungkook összetörte nem is akárhogyan a szívem. Túl szép volt az az álom, ahhoz, hogy csak ilyen könnyen eltudjam felejteni. Miközben reggeliztem, felhívtam az első embert, akire mindig is számíthattam.

”Jó reggelt!”-hallottam egy morcos hangot a telefonban. Gondolom felkeltettem szegényt.

”Jó reggelt! Ugye nem keltettelek fel?”

”Éppen most akartam kelni, szóval nem para.”

”Akkor megnyugodtam.”

”Hogy hogy engem hívtál Hana? Nem szoktál felhívni.”

”Szűrnyő álmom volt és csak veled merem ezt megbeszélni.”

”A rendelkezésedre áll Mark, aki még félig alszik!”-nevetett bele a telefonba, mire én is kuncogni kezdtem. Igen, erre van most szükségem.

Nagyon jó volt, hogy Mark szánt rám egy kis időt és helyre tudtam rakni a fejemben a dolgokat. Most boldogan indultam el a munkahelyemre, hiszen tudtam, hogy most már táncolhatok is. Ahogy beléptem, még nagyobb boldogság fogott el. Bementem a táncterembe, ahol a fiúk szoktak próbálni. Szinte csalódottan léptem be, hogy ők nincsenek itt, de ez az érzés hamar elhagyott. Bekapcsoltam egy számot és elkezdtem gyakorolni. Mivel a főnök azt mondta, hogy a fiúkkal fog debütáltatni, ezért természetesen a kedvenc EXO számomat indítottam el és elkezdtem táncolni a koreográfiát kicsit nőiesítve. Órákon keresztül táncoltam, már teljesen kifáradtam, amikor kinyílott az ajtó. Hirtelen leálltam és hátrafordultam.

-Jó reggelt Hana!-mondta egy nő, akit még sohasem láttam itt.

-Jó reggelt!-nyeltem egy nagyot.

-Tessék itt egy pohár víz, idd meg, biztos szomjas lehetsz.-mosolygott rám a nő.

-Köszönöm!-mosolyogtam, majd lassan szürcsölgetni kezdtem a hideg hűsítő vizet.

-Nagyon sok időmbe telt, hogy megtaláljalak.-mondta a nő mire, majdnem kiköptem a vizet.-Édesanyádék mondták, hogy itt vagy Koreában és mivel én is itt lakom, úgy döntöttem, hogy felkereslek.

-Elnézést kérek, de ki maga?-néztem rá egyre nagyobb kíváncsisággal.

-Hana, nem ismersz meg?

-Sajnálom.-mondtam és figyeltem a nő arcát. Láttam, hogy csalódottan lenézett, de egy másodperccel később már mosolygott.

-Édesapád testvére vagyok, Sora. Nem is lepődök meg azon, hogy nem ismersz meg. Utoljára kiskorodban voltunk együtt és akkor te még csak pár hónapos voltál, én pedig úgy döntöttem, ahogyan te is.

-Elköltöztél ide?

-Igen. Nekem is nagy álmom volt, hogy Koreába költözzek, és itt éljem le az életemet, de ahogy hallottam te nagyobb jövőt futottál be.

-Ez nem igaz.

-Ohh dehogynem kicsikém! Itt vagy az SM Town-nál és debütálni fogsz.

Apukám testvére nem sokáig maradt. Beszélgettünk egy kicsit, jobban megismertük egymást, de aztán neki mennie kellett, így én megint egyedül maradtam. Sora megígérte, hogy ezek után többet fogunk beszélni és, hogy ha kell, akkor támogat és segít bármiben. Az órámra néztem, ami már 11:00-át mutatott, de a fiúk még sehol sem voltak. Miről nem szóltak nekem? Kezdett alábbhagyni a jókedvem és inkább szomorkásan éreztem magam. Mostmár az sem érdekelt, hogy milyen zenét indítok el, csak bekapcsoltam egyet és táncoltam. Már teljesen kimerültem, így lehuppantam a földre és néztem magam a tükörben. Csak bámultam és vártam, hogy valaki végre megjelenjen, de semmi nem történt. Már délután 3 óra volt, de még mindig egyedül voltam. Átsétáltam a főnököm irodájába, aki kiigazított és odaadta az új beosztásomat. Megköszöntem neki, majd indultam is a dolgomra. Ismét a Super Juniorral kellett próbálnom. Ezzel is eltelt néhány óra. Mikor végeztünk reménykedve hagytam el a termet és indultam el az EXO feliratú táblás ajtóhoz. Kinyitottam az ajtót és még mindig üres volt. Nem hittem a szememnek, nem tudtam elhinni, hogy minden teljesen üres. Mivel nekem még gyakorlás volt kiírva, így énekeltem még egy kicsit, hiszen az kevésbé volt fárasztó a tánchoz képest. Miután befejeztem elindultam a fiúk dormja felé, mivel hivatalosan ott kellene élnem. Kinyitottam az ajtót és bementem. Sehol senki.

-Ezt nem hiszem el!-dobtam le dühösen a cuccaimat. Halk dobogást hallottam, amitől nagyon megijedtem, de aztán megnyugodtam hiszen Haru közelített felém. De hogy került ide Haru? Megnéztem a telefonomat, de egyetlen üzenetem vagy értesítésem sem volt. Eszembe jutott, hogy lehet, hogy azért nem találkoztam a fiúkkal, mert átköltöztetnek ide. Körbe néztem az egész lakást, különösen Chaniék szobáját, de semmit nem találtam, csak az az egy-két cui magam, de ez sem sikerült. Végül megvacsoráztam és újra leültem a tv elé, ismét bekapcsolva azt. Egy nem megszokott dolog történt. A tv kiírta, hogy ”Jó éjszakát”, majd kikapcsolt. Nagyon megijedtem, nem is kellett több rohantam be a cuccaimért és már mentem is kifelé, ám az ajtóban nekiütköztem valakinek és felsikítottam. Próbáltam felismerni a sötétben azt, akinek nekimentem, de nem sikerült, mert maszk volt rajta, majd mikor háta mögé néztem megláttam még több fekete ruhás maszkos férfit. Éreztem, ahogy arcomból kiszalad a vér és már éppen összeesni készültem volna, amikor megragadta a kezem az előttem álló és behúzott egy kocsiba. A többiek is beszálltak a kocsiba és elindultunk. Nem tudtam, hogy mi van és azt sem tudtam, hogy hova tehetném ezt az egészet. Ijedten ültem a kocsiban. A mellettem ülő ismeretlen ráhelyezte a kezét az enyémre, de én annyira megijedtem, hogy nem mertem megmozdulni. Már elkönyveltem magamban, hogy megfognak erőszakolni, azután pedig otthagynak valahol az út szélén és éljük tovább az életünket. Az autó megállt, én és a mellettem ülő bent maradtunk a kocsiban, míg a többi ismeretlen körbeállt az ajtó előtt eltakarva előlem a teret. Kiszálltunk mi is, majd a szemem elé helyezte a kezeit. Végképp nem láttam semmit és már annyira fáradt voltam, hogy semmit sem leltem már logikusnak. Sétáltunk pár métert, a kezek eltűntek a szemem elől, a fekete ruhások levették a maszkokat és a szemem elé tárult a gyönyörű látvány és az ismeretlenek arca, akik nem is voltak ismeretlenek. 

Az idegenekről kiderült, hogy az EXO és a GOT7 tagjai, de ezzel nem igazán foglalkoztam, hiszen a látvány magával ragadott. Gyönyörű volt így látni a kedvenc helyemet, biztos vagyok benne, hogy a fiúk nagyon sokat dolgozhattak ezen és nem lehetett egy olcsó mulatság sem. Miután kigyönyörködtem magam, végig szorongattam mindenkit, különösen Chanyeolt, Jacksont, Markot és Yugyeomot, hiszen tudtam, hogy leginkább nekik köszönhetem ezt az egészet. Mivel a fiúk hoztak kosárlabdát és egyéb más dolgokat is, ezért egész jól elütöttük az estét. Éjfél felé járhattunk, amikor a fiúk kezdtek már éhesek lenni, így elmentünk egy még nyitva lévő étteremhez és ott vacsoráztunk, majd csatangoltunk még egy kicsit a városban, aztán elindultunk haza. Érdekes volt együtt látni a két bandát, de tetszett. Egy kereszteződésben vált ketté a csapat. Elköszöntünk egymástól, majd mindenki folytatta tovább útját. Nagy nevetések, sikolyok, kiabálások hagyták el a szánkat, mindaddig, amíg meg nem történt a baj. Összeestem. Ismét. A fiúk ordítani kezdtek, hallottam, hogy valaki hangos zokogásban tört ki és azt is hallottam, hogy egy mély hang üvölteni kezd. Valószínűleg Chan üvöltött, majd ezután teljesen elsötétült előttem minden.

*Chanyeol szemszög*

Ismét megtörtént. Minden simán ment mindaddig amíg Hana össze nem csuklott. Nem vittük haza, én felnyaláboltam a földről, miután kiüvöltöttem magam. Chen hívta a mentőket. A mentősök hamar kiérkeztek. Mindannyian menni akartunk Hanaval, de mivel nem volt annyi hely a mentőautóban, ezért én mentem egyedül, a többiek pedig gyalog elindultak a kórházba. Ahogy beértünk, kérdéseket tettek fel nekem. Mit csinált a mai nap? Hányszor történt ilyen és stb.. Válaszoltam mindenre, amire csak tudtam. Az orvosok azt mondták, hogy bent tartják megfigyelés alatt egy hétig, majd ha esetleg történne még valami, akkor komolyabb vizsgálatok alá vetik. Megnyugodtam, hogy akkor jelenleg akkora nagy baj nem lehet. Nem akartam hazamenni és a srácok sem akartak hazamenni, de a doki hazaküldött minket, azzal, hogy így könnyebben tud majd felépülni. Szar duma, de muszáj volt hazajönnünk. Már hajnal 2 volt és nekünk reggel egy fotózást kellene lenyomnunk. Hazamentünk, mindenki lefürdött és lefeküdtünk, hogy valamennyit pihenjünk is. Reggel én voltam az első, aki felkelt. Körbenéztem, de még mindenki aludt, majd ránéztem az időre és láttam, hogy már is késésben vagyunk. 9-re kellett volna odaérnünk, de már 9 óra volt. Kiabáltam, hogy kelljenek fel és közben megejtettem egy telefont, hogy késni fogunk, ugyanis nagy a forgalom és nem haladunk semerre. Mikor végeztem még senki sem kell fel, ezért berontottam minden szobába és ordítottam, hogy elkéstünk, mire mindenki felpattant és olyan gyorsan kezdte összeszedni magát, amilyen gyorsan csak lehetett. Én is felkaptam gyorsan magamra valamit és száguldottam a kisbuszba. Mindenki sietve tuszakolta be magát, majd mikor végre mindenki bent volt a kocsiban, rátapostam a gázra és olyan gyorsan hajtottam, amennyire csak tudtam. Az épületbe beérve, lihegve köszöntöttünk mindenkit. A sminkesek elvoltak hűlve a karikás szemeink miatt, de a tehetségükkel eltudták tüntetni a karikáinkat és bár marha fáradtan, de meg lettek a képek és fogjuk rá, hogy egész jól sikerültek. A fotózás után próbára kellett sietnünk, amiről szintén elkéstünk, ezért kaptunk is egy kisebb fejtágítást, ami egyáltalán nem rázott meg minket, majd miután mindennel végeztünk siettünk a kórházba.

*Hana szemszöge*

Mikor kinyitottam a szememet egy fehér kórteremben találtam magam. Körülnéztem, de nem láttam senkit. Megnyomtam a nővér hívó gombot. Ezután a nővér 2-3 másodpercen belül már ott is volt, elvégezte az alapvizsgálatokat, majd elment szólni az orvosnak. Körülbelül negyed óra múlva jött is az orvos, felvázolta a most következő dolgokat. Miután ezt megtette elindultunk a kivizsgálásokra. Vért vettek és még egy csomó vacak vizsgálatot elvégeztek. A vizsgálatok végén az doktor úr visszakísért a kórterembe és azt mondta, hogy amíg a vizsgálatok eredményei meg nem lesznek, addig bent kell maradnom a kórházban és folyamatos megfigyelés alatt tartanak.

Épp elszundikáltam, amikor 9 marha csörtetett be, lihegve a kórterembe.

-Jól vagy?-kérdezték egyszerre.

-Igen jól vagyok. Ez csak egy kis összeesés minden rendben lesz!-mosolyogtam rájuk.

-Biztos?-nézett rám ijedten Chanyeol.

-Ne hozzunk valamit? Nem vagy éhes? Esetleg szomjas?-kérdezgetett a másik colos, Sehun.

-Srácok! Nyugi! Nincsen semmi bajom, minden rendben van! Oké? Inkább meséljetek, hogy mi van veletek.

-Hát a mai napon mindenhonnan elkéstünk, ahonnan csak lehetett.-kezdett bele Jongin.

-Reggel Füles keltett minket fel ordítva, hogy máris elkéstünk a fotózásról.-folytatta Baek. Baekhyun kijelentésére Chanyeol morgott egyett, de nem fűzőtt semmilyen hozzászólást.

-A fotózás után pedig elkéstünk a próbákról.-fejezte be Xiumin.

-Jajj, fiúk! Szedjétek össze magatokat! És egyébként mi van Haruval?-néztem aggódóan.

-A cicumicu Chanikével alukált!-nevetett fel Kyungsoo.

-Remélem a nagy rohanásban nem felejtettétek el és megetettétek.

-Persze, ez csak természetes, annak a kis csöpp teremtésnek is szüksége van eledelre, úgy ahogy Fülesnek is!-nevetett már szinte sikítva Lay. Ez után egy kisebb verekedésnek lehettünk szemtanúi, ugyanis Yeol barátunk elverte Layt és Baeket is a Füles becenév miatt. Láttam Sehunon, hogy boldogan pislog rám és a fiúkra is. Gondolom, azért mert végre nevettem egy kicsit a kis majmocskákon.

A fiúknak ezután menniük kellett, mivel a doktor úr az mondta nekik. Miután elhagyták a kórtermet a doktor úr bejött hozzám, becsukta maga mögött az ajtót.

-Sajnálom.-kezdett bele a mondandójába.-de az eredményei nem szívet melengetőek.

-Mondja, kérem! Mondja már!-emeltem fel a hangomat.

-Az eredmények szerint, maga rákos. Sajnálom.-azzal hátat fordított nekem és elhagyta a termet.