18. fejezet - Egy gondoskodó társ

*Hana szemszöge*

-Az eredmények szerint, maga rákos. Sajnálom.-azzal hátat fordított nekem a doktot és kilépett a kórterem ajtaján.

Mire ésszel felfogtam, amit az imént közölt velem a doktor, könnyek gyűltek a szemembe. Hogy fogom én ezt elmondani a barátaimnak, Chanyeolnak és a szüleimnek? Chanyeol összefog roppanni, ha ezt megtudja, neki nem mondhatom el. Csak sírtam, sírtam és sírtam. Nem közöltek velem még egyéb információkat a betegségem súlyosságáról, de érzem, hogy a halál torkában vagyok. Nagyon félek! Nem szeretném elveszíteni a barátaimat. Nem akarok még meghalni! Még fiatal vagyok! Csak 20 éves! Miért pont velem kell megtörténnie?! A sírással ringattam magam álomba, összekuporodtam az ágyamon, majd szemeim lecsukódtak és elaludtam. Mikor felébredtem elballagtam a kórterem ablakáig és a város esti fényeit csodáltam. Sokáig ácsorogtam az ablak előtt és gondolkoztam, hogy ezután mit kezdek majd. Végül visszafeküdtem. Reggel nem éppen boldogan ébredtem. A tudat, hogy beteg vagyok úgy hatolt belém, hogy szinte teljesen megbénultam. Ismét elmentem az ablakig, kinyitottam azt, majd óvatosan kilendítettem lábaimat és vigyázva elhelyezkedtem.

Az alattam közlekedő autókat néztem, arra gondoltam, hogy azoknak az embereknek mennyivel jobb az életük. Leakartam ugrani, de féltem, mert nem akartam magára hagyni Chanyeolt és a srácokat, az új családomat. Sötét gondolatok árasztották el az agyamat. Kérdések melyek eddig még megsem fordultak a fejemben. Miért csinálom ezt? Miért élek még? stb stb… ehhez hasonló kérdések. Meztelen lábujjaimat kellemesen cirógatta a hűs szellő. Beleborzongtam a jóleső érzésbe. Eltűnt a félelem érzet és már csak szállni akartam, elhagyni ezt a gondokkal teli világot. Agyamat teljesen átjárta a gondolat, hogy egy szebb és gondtalan világban éljek, ahol senki sem zargat és nyugodt lehetek. Felálltam az ablakpárkányra és már épp ugrottam volna, mikor valaki megragadta a kezem, berántott az ablakon ezzel engem is visszarántva a valóságba. Ijedten figyeltem megmentőmre, csak most jutott el az agyamig a tudat, hogy az előbb majdnem véget vetettem az életemnek. Chanyeol könnyes szemekkel bámult rám választ várva. Nem tudtam mit mondhattam volna neki.

*Chanyeol szemszöge*

Rosszul esett, hogy az orvos elzavart, de hagyni kell Hanát pihenni, hogy feltudjon épülni. Hazamentünk a srácokkal, majd lefeküdtünk aludni. Mindenki fáradt volt már, így hamar elcsendesült a lakás. Az alvók szuszogásán kívül más hangot nem lehetett hallani. Nem tudtam aludni, nyugtalanított, hogy Hana megint kórházban van. Haru mellém kucorodott és dorombolni kezdett, amit viszonylag megnyugtatott. Az oldalamra fordultam, cirógatni kezdtem a macskát, szemeim elnehezedtek, majd 1-2 perc múlva már az igazak álmát aludtam. Reggel mikor felkeltem csináltam magamnak egy kávét, megreggeliztem és írtam egy üzenetet a srácoknak, majd sietősre vettem a dolgot és elindultam a kórházba. Útközben zenét hallgattam, ahogy egyre közelebb értem a kórházhoz egyre idegesebb lettem. Fellépcsőztem a harmadik emeletre, bekanyarodtam jobbra és már ott is voltam Hana kórterménél. Amint beléptem lecövekeltem, Hana az ablakban ült, jobban mondva állt. Odamentem mögé, majd az utolsó pillanatban, mikor épp ugrani készült berántottam az ablakon. Félelemmel teli szemekkel bámult rám. Szemeim könnyesek lettek, míg ő egyre ijedtebb tekintettél nézett rám. Miért akart kiugrani? Mi történt vele? Válaszokat akartam mégpedig most azonnal. Kezét még mindig erősen markoltam, nem akartam elengedni féltem, hogy ha engedek egy ici-picit is a szorításomon, akkor elveszítem. Némán bámultunk egymásra. Egy pillanatra lenéztem a cipőmre, mikor észrevettem, hogy Hana mezítláb van. Magam után húzva ültem le az ágyára. Ő csak állt velem szemben és még mindig riadt tekintettel meredt rám. Nagy erőt vettem magamon.

-M-miért?-csuklott meg a hangom. Hana csendesen figyelt, nem szólalt meg, könnyekkel teltek meg szemei. Szólásra nyitotta a száját, de nem mondott semmit.

-S-sajnálom!-mondta végül, majd hangos sírásban fakadt ki. Szívem, majd megszakadt a látvány miatt. Szorosan magamhoz vontam, ő pedig csak egyre jobban sírt. Kellett egy bő félóra mire lenyugodott, majd ismét remegő hanggal megkérdeztem.

-M-miért a-akartál le-leugrani?

-Nem tudom.-mondta lehajtott fejjel.

-Tudod nagyon jól, hogy miért akartál leugrani. Kérlek, mond el.-könyörögtem neki.

-M-mondom, hogy nem tudom, kérlek higgy nekem!-sírta ismét el magát.

-Mit mondott az orvos?-Hana ijedten tekintett rám, de nem szólt semmit.-Mit mondott a doki? Kérlek mondd el! Jogom van tudni!

Hana lehajtotta a fejét, majd egy nagyon halk hangot hallottam. Nem értettem, ezért megkértem, hogy mondja el még egyszer. Közelebb hajoltam, hogy értsem, amit mond, bár ne hallottam volna. Zokogva a földre rogytam. A mellkasomat feszítő érzés elviselhetetlenné vált, menekülni akartam a valóságból, azt akartam, hogy ez csak egy rossz álom legyen. Hana hívott egy orvost, aki segítői segítségével felkapartak a földről, majd egy üres kórteremben kötöttem ki. Zokogtam egész álló nap, a fájdalom nem akart megszűnni, ez már úgy látszik az életem részévé fog válni. Ezt a gyönyörű lány alig pár hónapja ismertem meg, mikor balesetet szenvedett, akkor ahogy ott feküdt az aszfalton eszméletlenül igazán megtetszett az arca. Úgy éreztem, hogy segítenem kell rajta, majd később, amikor az orvos megengedte, hogy velem, illetve a srácokkal maradjon, megszerettem. Gyorsan történt a dolog. Nem akartam veszni hagyni így még idő előtt meg volt az első csókunk. Nem sok lánnyal voltam előtte, de azt tudtam, hogy addig az volt a legjobb csók, amit valaha is átélhettem. Még most sem vagyunk hivatalosan együtt, pedig úgy viselkedünk egymással, mint egy pár. A srácok nagyon sokszor zaklattak, hogy lépjek és tegyük hivatalossá, de most már tudom, hogy erre nem fog sor kerülni. Vigyázok rá, megmutatom neki, hogy szeretem és azon leszek, hogy minél hamarabb felépüljön, ha tud. Ha pedig nem… Nem.. Nem.. Ezt a lehetőséget el sem akarom képzelni, nem tudom mi lenne velem nélküle. Mikor viszonylag alább hagyott a zokogásom, tárcsáztam az első számot, ami az eszembe jutott. Édesanyámat hívtam. Nagyon régen nem beszélgettem vele, de most ő volt az egyetlen, akivel beszélni akartam.

”Szia kisfiam! Hogy hogy felhívtál?”-hallottam meg édesanyám nyugtató hangját.

”Szia! Baj van!”-hüppögtem a telefonba.

”Mi történt kisfiam? Te sírsz?”

”Van egy lány, akibe nagyon beleszerettem, tudod még a balesetkor..”

”Igen, tudom, akkor beszéltünk utoljára.”

”Rákos.”-kezdtem el bömbölni, mint egy kisbaba.

”Te jó isten! Gyere el hozzám, amint tudsz!”

”Anyu?”

”Igen kicsim?”

”Hozhatom őt is?”

”Persze, de nekem most mennem kell! Nagyon vigyázz magadra és a lányra is, most segíteni kell rajta, nehogy bántani merd! Szia kicsikém, légy ügyes!”

”Szia.”-azzal egy kis sípoló hang jelezte, hogy anya bontotta a vonalat.

Miután befejeztem a mobilom képernyőjének a bámulását, felpattantam és kirontottam a kórteremből, megkerestem az orvost, megkérdeztem, hogy Hana mikor jöhet haza, majd a doki kielégítő válasza után indultam is vissza a dormba. Amint beléptem az ajtón a srácok aggódva tekintettek végig rajtam. Nem csodálom, baromi piros szemeim tiszta könnyesek voltak, a levegőt is sokkal gyorsabban szedtem és szinte rohantam a szobába. Előkaptam két bőröndöt, az egyikbe beledobáltam az én cuccaimat, a másikba pedig Hana ruháit. A szekrény legaljából kikaptam a cica hordozót is és miután Harut megtaláltam, behelyeztem a hordozóba. Ezután előkutattam a kocsikulcsomat, a cuccokat a szobában hagyva elindultam a saját kis lakásom felé, ami tulajdonképpen csak a kocsim tárolása miatt volt fenntartva.

Egy fehér BMW-m van. Tudom sok pénzem van és sokkal különlegesebb autókat vehetnék, de nekem ez a kocsi tökéletesen megfelel. Miután odaértem bementem a garázsba, kinyitottam a kocsit, beültem és elindítottam. Kitolattam, bezártam a garázst és elindultam a dormhoz. Hál istennek a dorm előtt van parkoló így nem kellett sokat szenvednem. Berohantam a lakásba, kihoztam a cuccokat, mindent beraktam a csomagtartóba. A fiúk mind kijöttek az ajtóba. Mielőtt még elindultam volna, odakiabáltam nekik. ”Szóljatok a főnöknek, hogy egy ideig nem kívánok szerepelni, se én, se Hana!” és azzal már be is ültem a kocsiba és elhajtottam. A kórháznál kivettem egy-két ruhadarobot Hana számára. Megkerestem a kórtermet odaadtam neki, majd ismét beszéltem az orvossal. Megírták a papírokat, ami azt jelentette, hogy gond nélkül elmehetünk. Visszamentem Hanához, aki felvette a ruháit. Kézen ragadtam és elkezdtem húzni magam után egészen a kocsimig. Amikor megpillantotta az autót láttam a döbbenetet a tekintetében. Kinyitottam neki az ajtót, ő pedig szó nélkül helyet foglalt az anyósülésben. Megkerültem az autót beszálltam és elhajtottam. Úgy terveztem, hogy egy kis kiruccanás lesz és utána megyünk anyuhoz. Szeretném megmutatni neki a kedvenc helyeimet, ahova nem vittem el őt és szeretnék bemenni egy ékszerboltba is, ahol vehetek neki egy gyűrűt, annak jeléül, hogy szeretem és mindig mellette leszek.

Nem kérdezett semmit, csak csöndben beült a kocsiba. Hátra fordultam és odaadtam az ölébe Harut. Kíváncsian leste a hordozót, majd szemei nagyra kerekedtek, amikor meglátta benne a kis kedvencét.

-Hova megyünk?-kérdezte kissé idegesen.

-Egy kis kirándulás és beugrunk anyukámhoz, szeretnélek bemutatni neki.-mosolyogtam rá kedvesen.

-Akkor ez azt jelenti, hogy hivatalosan is…-de nem tudta befejezni, mert megszólaltam.

-Igen!

Láttam, hogy szemében könnyek gyűlnek össze, de még így is bájosan mosolygott rám.

*Hana szemszöge*

Amikor még a kórházban voltunk, nagyon meglepődtem, amikor Chanyeol a ruháimmal jött be a kórterembe. Azt hittem, hogy még megfigyelés alatt tartják. Miután végig nézte, hogy majdnem véget vetettem az életemnek biztos voltam benne, hogy látni sem akar többet és abban is biztos voltam, hogy egy ideig még nem engedik ki a kórházból, de tévedtem. A ruháimat felkaptam és gyorsan belebújtam. Tudtam, hogy Chan elfog innen vinni és kérdezés nélkül cselekedtem. Amikor Yeol visszajött megragadta a karomat és elkezdett maga után húzni. Az épület előtt álltunk, amikor megláttam azt a gyönyörű, elegáns fehér bmw-t. Elvoltam képedve, nem hittem a szememnek, hogy Chanyeolnak ilyen szolid kocsija legyen. Azt hittem, hogy egy marha drága luxus autója van. Hallottam a többiektől, hogy van autója, de mondták, hogy még ők sem látták. Mindenesetre tetszett, hogy nem a tipikus nagymenőt akarta elérni az autójával. Kinyitotta nekem udvariasan az ajtót, mire én csak csöndesen beültem a kocsiba. Nehogy azt higgyétek, hogy nem érdekelt, hogy miért kocsival jött, dehogyis nem. Csak éppen egy csomó érzelem viaskodott egymással bennem. Sajnos volt elég időm ahhoz, hogy felfogjam, hogy meghallhatok. Számoltam magamban azzal is, hogy Chan lehet, hogy soha nem lesz a barátom és soha nem fogom elérni az álmomat. Igen nagyon sok mindenen volt időm gondolkozni és csak most tűnt fel, hogy a Jungkookos eset után milyen értéket veszítettem volna el, ha Chanyeol nem lett volna. Neki köszönhetem, hogy még most is élek, bár betegen, de itt vagyok. Neki köszönhetem azt is, hogy elfelejtettem Jungkookot. Ahogy ezen töprengtem Chanyeol az ölembe helyezett egy kisállat hordozót. Gondoltam, hogy majd Harunak lesz, aztán megláttam benne a cicát. Akkor esett le, hogy már nem fogok elköszönni senkitől, Chanyeolnak kész terve van.

-Hova megyünk?-néztem rá feszülten.

-Egy kis kirándulás és beugrunk anyukámhoz, szeretnélek bemutatni neki.-mosolygott.

-Akkor ez azt jelenti, hogy hivatalosan is…-nem tudtam befejezni a mondandómat, mert Chanyeol közbevágott.

-Igen!

Öröm könnyek gyűltek könnycsatornáimba. Nagyon örültem, hogy most már nyilvánossá tehetjük a dolgot. Nem is kérdeztem többet, ennyi nekem tökéletesen elég volt.

Miután Chanyeolt egy külön kórterembe vitték az orvosok azt mondták, hogy a rák már régóta a szervezetemben bujkált és furcsálták, hogy eddig nem voltak tünetei. Majd közölték velem, hogy elég súlyos, az az a szervezetem minden egyes kis részében találhatóak rákos sejtek. Mondták, hogy pihenjek sokat és ha lehet olyan tevékenységekben vegyek részt, amelyek segíthetik a gyógyulásomat. Szóval erre a kis részletre visszaemlékezve, a hideg ablaküvegnek döntöttem a fejemet és úgy néztem a városi életet, majd nem sokkal később elaludtam. Nem tudom, hogy mennyit aludhattam és, hogy mennyit mehettünk, de teljesen ismeretlen környéken voltunk. A kocsi nem sokkal később megállt, Chanyeol pedig csak annyit mondott, hogy Busan. Kiszállt a kocsiból, ajtót nyitott nekem, majd miután becsukta utánam az ajtót, ujjait összekulcsolta övéivel és úgy indult el egy irányba.

-Most egy gyerekkori kedvenc helyemre megyünk, szeretném, ha jobban megismernél.-mosolygott. Bólintottam egyet és óvatosan mosolyra húztam ajkaimat. A boldogság átjárta testem minden kis apró szegletét. Még nem értünk be Busanba, de Chanyeol megállította a kocsit. Meglepődtem, de kíváncsian vártam, hogy mi következik. Chan kiszállt, majd kinyitotta nekem is az ajtót. Miután kiszálltam, összekulcsolta ujjainkat, majd elindult egy irányba. Pár perc séta után, egy virágüzletnél kötöttünk ki, ahol Yeol vett virágot az anyukájának, ezután pedig egy kis tóhoz mentünk, ahol leültünk egy padra és Chan elmesélte, hogy milyen emlékek fűzik ehhez a helyhez. Körülbelül dél lehetett, mert a pocakom jelezte, hogy kezd éhes lenni.

-Chan, valahol nem tudunk venni egy kis kaját? Kezdek éhes lenni.-néztem rá nagy bociszemekkel, jelezve, hogy minél hamarabb keressünk számomra harapnivalót.

-Persze!-mosolygott és már húzott is vissza a kocsi felé. Behajtottunk Busanba, egy óriási bevásárlóközpontba mentünk. Egy étteremnél megálltunk. Szemeimet legeltettem a jobbnál jobb fogásokon. Chanyeol kérte a rendelést, kiválasztottunk egy asztalt, ahol én leültem, viszont Chanyeol azzal az indokkal eltűnt, hogy mosdóba kell mennie. Miután visszaért, átéltem életem legszebb pillanatát. Ennél már boldogabb nem is lehettem!