17. fejezet - Mikor minden a feje tetejére áll

*Hana szemszöge*

Az éjszaka folyamán egy gyönyörű álmom volt, ami a reggelemet keserűvé tette. Minden szép és jó volt csak nem éppen egy tündérmesében vagyunk. Az éjszaka Jungkookkal álmodtam és minden ott folytatódott, ahol abbamaradtak a dolgaink. Tökéletes volt minden, semmi gondunk nem volt stb stb. Csak, hogy ez egy álom volt és nem a valóság. A valóságban és Chanyeolt szeretem, azt hiszem és Jungkook összetörte nem is akárhogyan a szívem. Túl szép volt az az álom, ahhoz, hogy csak ilyen könnyen eltudjam felejteni. Miközben reggeliztem, felhívtam az első embert, akire mindig is számíthattam.

”Jó reggelt!”-hallottam egy morcos hangot a telefonban. Gondolom felkeltettem szegényt.

”Jó reggelt! Ugye nem keltettelek fel?”

”Éppen most akartam kelni, szóval nem para.”

”Akkor megnyugodtam.”

”Hogy hogy engem hívtál Hana? Nem szoktál felhívni.”

”Szűrnyő álmom volt és csak veled merem ezt megbeszélni.”

”A rendelkezésedre áll Mark, aki még félig alszik!”-nevetett bele a telefonba, mire én is kuncogni kezdtem. Igen, erre van most szükségem.

*2 órával később*

Nagyon jó volt, hogy Mark szánt rám egy kis időt és helyre tudtam rakni a fejemben a dolgokat. Most boldogan indultam el a munkahelyemre, hiszen tudtam, hogy most már táncolhatok is. Ahogy beléptem, még nagyobb boldogság fogott el. Bementem a táncterembe, ahol a fiúk szoktak próbálni. Szinte csalódottan léptem be, hogy ők nincsenek itt, de ez az érzés hamar elhagyott. Bekapcsoltam egy számot és elkezdtem gyakorolni. Mivel a főnök azt mondta, hogy a fiúkkal fog debütáltatni, ezért természetesen a kedvenc EXO számomat indítottam el és elkezdtem táncolni a koreográfiát kicsit nőiesítve. Órákon keresztül táncoltam, már teljesen kifáradtam, amikor kinyílott az ajtó. Hirtelen leálltam és hátrafordultam.

-Jó reggelt Hana!-mondta egy nő, akit még sohasem láttam itt.

-Jó reggelt!-nyeltem egy nagyot.

-Tessék itt egy pohár víz, idd meg, biztos szomjas lehetsz.-mosolygott rám a nő.

-Köszönöm!-mosolyogtam, majd lassan szürcsölgetni kezdtem a hideg hűsítő vizet.

-Nagyon sok időmbe telt, hogy megtaláljalak.-mondta a nő mire, majdnem kiköptem a vizet.-Édesanyádék mondták, hogy itt vagy Koreában és mivel én is itt lakom, úgy döntöttem, hogy felkereslek.

-Elnézést kérek, de ki maga?-néztem rá egyre nagyobb kíváncsisággal.

-Hana, nem ismersz meg?

-Sajnálom.-mondtam és figyeltem a nő arcát. Láttam, hogy csalódottan lenézett, de egy másodperccel később már mosolygott.

-Édesapád testvére vagyok, Sora. Nem is lepődök meg azon, hogy nem ismersz meg. Utoljára kiskorodban voltunk együtt és akkor te még csak pár hónapos voltál, én pedig úgy döntöttem, ahogyan te is.

-Elköltöztél ide?

-Igen. Nekem is nagy álmom volt, hogy Koreába költözzek, és itt éljem le az életemet, de ahogy hallottam te nagyobb jövőt futottál be.

-Ez nem igaz.

-Ohh dehogynem kicsikém! Itt vagy az SM Town-nál és debütálni fogsz.

Apukám testvére nem sokáig maradt. Beszélgettünk egy kicsit, jobban megismertük egymást, de aztán neki mennie kellett, így én megint egyedül maradtam. Sora megígérte, hogy ezek után többet fogunk beszélni és, hogy ha kell, akkor támogat és segít bármiben. Az órámra néztem, ami már 11:00-át mutatott, de a fiúk még sehol sem voltak. Miről nem szóltak nekem? Kezdett alábbhagyni a jókedvem és inkább szomorkásan éreztem magam. Mostmár az sem érdekelt, hogy milyen zenét indítok el, csak bekapcsoltam egyet és táncoltam. Már teljesen kimerültem, így lehuppantam a földre és néztem magam a tükörben. Csak bámultam és vártam, hogy valaki végre megjelenjen, de semmi nem történt. Már délután 3 óra volt, de még mindig egyedül voltam. Átsétáltam a főnököm irodájába, aki kiigazított és odaadta az új beosztásomat. Megköszöntem neki, majd indultam is a dolgomra. Ismét a Super Juniorral kellett próbálnom. Ezzel is eltelt néhány óra. Mikor végeztünk reménykedve hagytam el a termet és indultam el az EXO feliratú táblás ajtóhoz. Kinyitottam az ajtót és még mindig üres volt. Nem hittem a szememnek, nem tudtam elhinni, hogy minden teljesen üres. Mivel nekem még gyakorlás volt kiírva, így énekeltem még egy kicsit, hiszen az kevésbé volt fárasztó a tánchoz képest. Miután befejeztem elindultam a fiúk dormja felé, mivel hivatalosan ott kellene élnem. Kinyitottam az ajtót és bementem. Sehol senki.

-Ezt nem hiszem el!-dobtam le dühösen a cuccaimat. Halk dobogást hallottam, amitől nagyon megijedtem, de aztán megnyugodtam hiszen Haru közelített felém. De hogy került ide Haru? Megnéztem a telefonomat, de egyetlen üzenetem vagy értesítésem sem volt. Eszembe jutott, hogy lehet, hogy azért nem találkoztam a fiúkkal, mert átköltöztetnek ide. Körbe néztem az egész lakást, különösen Chaniék szobáját, de semmit nem találtam, csak az az egy-két cuccom volt továbbra is itt és még a cicám. Megnéztem minden asztalt, minden gépet, mindent, amin üzenetem lehetett. Próbáltam felhívni Chanyeolt, de kisípolt. Megpróbáltam a többieket is felhívni, de semmi. Végső elkeseredésemben leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t. Egyik csatorna se tetszett meg igazán, így felhagytam azzal is és kölcsön vettem Sehun laptopját. Azzal próbáltam lefoglaln

Az éjszaka folyamán egy gyönyörű álmom volt, ami a reggelemet keserűvé tette. Minden szép és jó volt csak nem éppen egy tündérmesében vagyunk. Az éjszaka Jungkookkal álmodtam és minden ott folytatódott, ahol abbamaradtak a dolgaink. Tökéletes volt minden, semmi gondunk nem volt stb stb. Csak, hogy ez egy álom volt és nem a valóság. A valóságban és Chanyeolt szeretem, azt hiszem és Jungkook összetörte nem is akárhogyan a szívem. Túl szép volt az az álom, ahhoz, hogy csak ilyen könnyen eltudjam felejteni. Miközben reggeliztem, felhívtam az első embert, akire mindig is számíthattam.

”Jó reggelt!”-hallottam egy morcos hangot a telefonban. Gondolom felkeltettem szegényt.

”Jó reggelt! Ugye nem keltettelek fel?”

”Éppen most akartam kelni, szóval nem para.”

”Akkor megnyugodtam.”

”Hogy hogy engem hívtál Hana? Nem szoktál felhívni.”

”Szűrnyő álmom volt és csak veled merem ezt megbeszélni.”

”A rendelkezésedre áll Mark, aki még félig alszik!”-nevetett bele a telefonba, mire én is kuncogni kezdtem. Igen, erre van most szükségem.

Nagyon jó volt, hogy Mark szánt rám egy kis időt és helyre tudtam rakni a fejemben a dolgokat. Most boldogan indultam el a munkahelyemre, hiszen tudtam, hogy most már táncolhatok is. Ahogy beléptem, még nagyobb boldogság fogott el. Bementem a táncterembe, ahol a fiúk szoktak próbálni. Szinte csalódottan léptem be, hogy ők nincsenek itt, de ez az érzés hamar elhagyott. Bekapcsoltam egy számot és elkezdtem gyakorolni. Mivel a főnök azt mondta, hogy a fiúkkal fog debütáltatni, ezért természetesen a kedvenc EXO számomat indítottam el és elkezdtem táncolni a koreográfiát kicsit nőiesítve. Órákon keresztül táncoltam, már teljesen kifáradtam, amikor kinyílott az ajtó. Hirtelen leálltam és hátrafordultam.

-Jó reggelt Hana!-mondta egy nő, akit még sohasem láttam itt.

-Jó reggelt!-nyeltem egy nagyot.

-Tessék itt egy pohár víz, idd meg, biztos szomjas lehetsz.-mosolygott rám a nő.

-Köszönöm!-mosolyogtam, majd lassan szürcsölgetni kezdtem a hideg hűsítő vizet.

-Nagyon sok időmbe telt, hogy megtaláljalak.-mondta a nő mire, majdnem kiköptem a vizet.-Édesanyádék mondták, hogy itt vagy Koreában és mivel én is itt lakom, úgy döntöttem, hogy felkereslek.

-Elnézést kérek, de ki maga?-néztem rá egyre nagyobb kíváncsisággal.

-Hana, nem ismersz meg?

-Sajnálom.-mondtam és figyeltem a nő arcát. Láttam, hogy csalódottan lenézett, de egy másodperccel később már mosolygott.

-Édesapád testvére vagyok, Sora. Nem is lepődök meg azon, hogy nem ismersz meg. Utoljára kiskorodban voltunk együtt és akkor te még csak pár hónapos voltál, én pedig úgy döntöttem, ahogyan te is.

-Elköltöztél ide?

-Igen. Nekem is nagy álmom volt, hogy Koreába költözzek, és itt éljem le az életemet, de ahogy hallottam te nagyobb jövőt futottál be.

-Ez nem igaz.

-Ohh dehogynem kicsikém! Itt vagy az SM Town-nál és debütálni fogsz.

Apukám testvére nem sokáig maradt. Beszélgettünk egy kicsit, jobban megismertük egymást, de aztán neki mennie kellett, így én megint egyedül maradtam. Sora megígérte, hogy ezek után többet fogunk beszélni és, hogy ha kell, akkor támogat és segít bármiben. Az órámra néztem, ami már 11:00-át mutatott, de a fiúk még sehol sem voltak. Miről nem szóltak nekem? Kezdett alábbhagyni a jókedvem és inkább szomorkásan éreztem magam. Mostmár az sem érdekelt, hogy milyen zenét indítok el, csak bekapcsoltam egyet és táncoltam. Már teljesen kimerültem, így lehuppantam a földre és néztem magam a tükörben. Csak bámultam és vártam, hogy valaki végre megjelenjen, de semmi nem történt. Már délután 3 óra volt, de még mindig egyedül voltam. Átsétáltam a főnököm irodájába, aki kiigazított és odaadta az új beosztásomat. Megköszöntem neki, majd indultam is a dolgomra. Ismét a Super Juniorral kellett próbálnom. Ezzel is eltelt néhány óra. Mikor végeztünk reménykedve hagytam el a termet és indultam el az EXO feliratú táblás ajtóhoz. Kinyitottam az ajtót és még mindig üres volt. Nem hittem a szememnek, nem tudtam elhinni, hogy minden teljesen üres. Mivel nekem még gyakorlás volt kiírva, így énekeltem még egy kicsit, hiszen az kevésbé volt fárasztó a tánchoz képest. Miután befejeztem elindultam a fiúk dormja felé, mivel hivatalosan ott kellene élnem. Kinyitottam az ajtót és bementem. Sehol senki.

-Ezt nem hiszem el!-dobtam le dühösen a cuccaimat. Halk dobogást hallottam, amitől nagyon megijedtem, de aztán megnyugodtam hiszen Haru közelített felém. De hogy került ide Haru? Megnéztem a telefonomat, de egyetlen üzenetem vagy értesítésem sem volt. Eszembe jutott, hogy lehet, hogy azért nem találkoztam a fiúkkal, mert átköltöztetnek ide. Körbe néztem az egész lakást, különösen Chaniék szobáját, de semmit nem találtam, csak az az egy-két cui magam, de ez sem sikerült. Végül megvacsoráztam és újra leültem a tv elé, ismét bekapcsolva azt. Egy nem megszokott dolog történt. A tv kiírta, hogy ”Jó éjszakát”, majd kikapcsolt. Nagyon megijedtem, nem is kellett több rohantam be a cuccaimért és már mentem is kifelé, ám az ajtóban nekiütköztem valakinek és felsikítottam. Próbáltam felismerni a sötétben azt, akinek nekimentem, de nem sikerült, mert maszk volt rajta, majd mikor háta mögé néztem megláttam még több fekete ruhás maszkos férfit. Éreztem, ahogy arcomból kiszalad a vér és már éppen összeesni készültem volna, amikor megragadta a kezem az előttem álló és behúzott egy kocsiba. A többiek is beszálltak a kocsiba és elindultunk. Nem tudtam, hogy mi van és azt sem tudtam, hogy hova tehetném ezt az egészet. Ijedten ültem a kocsiban. A mellettem ülő ismeretlen ráhelyezte a kezét az enyémre, de én annyira megijedtem, hogy nem mertem megmozdulni. Már elkönyveltem magamban, hogy megfognak erőszakolni, azután pedig otthagynak valahol az út szélén és éljük tovább az életünket. Az autó megállt, én és a mellettem ülő bent maradtunk a kocsiban, míg a többi ismeretlen körbeállt az ajtó előtt eltakarva előlem a teret. Kiszálltunk mi is, majd a szemem elé helyezte a kezeit. Végképp nem láttam semmit és már annyira fáradt voltam, hogy semmit sem leltem már logikusnak. Sétáltunk pár métert, a kezek eltűntek a szemem elől, a fekete ruhások levették a maszkokat és a szemem elé tárult a gyönyörű látvány és az ismeretlenek arca, akik nem is voltak ismeretlenek. 

Az idegenekről kiderült, hogy az EXO és a GOT7 tagjai, de ezzel nem igazán foglalkoztam, hiszen a látvány magával ragadott. Gyönyörű volt így látni a kedvenc helyemet, biztos vagyok benne, hogy a fiúk nagyon sokat dolgozhattak ezen és nem lehetett egy olcsó mulatság sem. Miután kigyönyörködtem magam, végig szorongattam mindenkit, különösen Chanyeolt, Jacksont, Markot és Yugyeomot, hiszen tudtam, hogy leginkább nekik köszönhetem ezt az egészet. Mivel a fiúk hoztak kosárlabdát és egyéb más dolgokat is, ezért egész jól elütöttük az estét. Éjfél felé járhattunk, amikor a fiúk kezdtek már éhesek lenni, így elmentünk egy még nyitva lévő étteremhez és ott vacsoráztunk, majd csatangoltunk még egy kicsit a városban, aztán elindultunk haza. Érdekes volt együtt látni a két bandát, de tetszett. Egy kereszteződésben vált ketté a csapat. Elköszöntünk egymástól, majd mindenki folytatta tovább útját. Nagy nevetések, sikolyok, kiabálások hagyták el a szánkat, mindaddig, amíg meg nem történt a baj. Összeestem. Ismét. A fiúk ordítani kezdtek, hallottam, hogy valaki hangos zokogásban tört ki és azt is hallottam, hogy egy mély hang üvölteni kezd. Valószínűleg Chan üvöltött, majd ezután teljesen elsötétült előttem minden.

*Chanyeol szemszög*

Ismét megtörtént. Minden simán ment mindaddig amíg Hana össze nem csuklott. Nem vittük haza, én felnyaláboltam a földről, miután kiüvöltöttem magam. Chen hívta a mentőket. A mentősök hamar kiérkeztek. Mindannyian menni akartunk Hanaval, de mivel nem volt annyi hely a mentőautóban, ezért én mentem egyedül, a többiek pedig gyalog elindultak a kórházba. Ahogy beértünk, kérdéseket tettek fel nekem. Mit csinált a mai nap? Hányszor történt ilyen és stb.. Válaszoltam mindenre, amire csak tudtam. Az orvosok azt mondták, hogy bent tartják megfigyelés alatt egy hétig, majd ha esetleg történne még valami, akkor komolyabb vizsgálatok alá vetik. Megnyugodtam, hogy akkor jelenleg akkora nagy baj nem lehet. Nem akartam hazamenni és a srácok sem akartak hazamenni, de a doki hazaküldött minket, azzal, hogy így könnyebben tud majd felépülni. Szar duma, de muszáj volt hazajönnünk. Már hajnal 2 volt és nekünk reggel egy fotózást kellene lenyomnunk. Hazamentünk, mindenki lefürdött és lefeküdtünk, hogy valamennyit pihenjünk is. Reggel én voltam az első, aki felkelt. Körbenéztem, de még mindenki aludt, majd ránéztem az időre és láttam, hogy már is késésben vagyunk. 9-re kellett volna odaérnünk, de már 9 óra volt. Kiabáltam, hogy kelljenek fel és közben megejtettem egy telefont, hogy késni fogunk, ugyanis nagy a forgalom és nem haladunk semerre. Mikor végeztem még senki sem kell fel, ezért berontottam minden szobába és ordítottam, hogy elkéstünk, mire mindenki felpattant és olyan gyorsan kezdte összeszedni magát, amilyen gyorsan csak lehetett. Én is felkaptam gyorsan magamra valamit és száguldottam a kisbuszba. Mindenki sietve tuszakolta be magát, majd mikor végre mindenki bent volt a kocsiban, rátapostam a gázra és olyan gyorsan hajtottam, amennyire csak tudtam. Az épületbe beérve, lihegve köszöntöttünk mindenkit. A sminkesek elvoltak hűlve a karikás szemeink miatt, de a tehetségükkel eltudták tüntetni a karikáinkat és bár marha fáradtan, de meg lettek a képek és fogjuk rá, hogy egész jól sikerültek. A fotózás után próbára kellett sietnünk, amiről szintén elkéstünk, ezért kaptunk is egy kisebb fejtágítást, ami egyáltalán nem rázott meg minket, majd miután mindennel végeztünk siettünk a kórházba.

*Hana szemszöge*

Mikor kinyitottam a szememet egy fehér kórteremben találtam magam. Körülnéztem, de nem láttam senkit. Megnyomtam a nővér hívó gombot. Ezután a nővér 2-3 másodpercen belül már ott is volt, elvégezte az alapvizsgálatokat, majd elment szólni az orvosnak. Körülbelül negyed óra múlva jött is az orvos, felvázolta a most következő dolgokat. Miután ezt megtette elindultunk a kivizsgálásokra. Vért vettek és még egy csomó vacak vizsgálatot elvégeztek. A vizsgálatok végén az doktor úr visszakísért a kórterembe és azt mondta, hogy amíg a vizsgálatok eredményei meg nem lesznek, addig bent kell maradnom a kórházban és folyamatos megfigyelés alatt tartanak.

Épp elszundikáltam, amikor 9 marha csörtetett be, lihegve a kórterembe.

-Jól vagy?-kérdezték egyszerre.

-Igen jól vagyok. Ez csak egy kis összeesés minden rendben lesz!-mosolyogtam rájuk.

-Biztos?-nézett rám ijedten Chanyeol.

-Ne hozzunk valamit? Nem vagy éhes? Esetleg szomjas?-kérdezgetett a másik colos, Sehun.

-Srácok! Nyugi! Nincsen semmi bajom, minden rendben van! Oké? Inkább meséljetek, hogy mi van veletek.

-Hát a mai napon mindenhonnan elkéstünk, ahonnan csak lehetett.-kezdett bele Jongin.

-Reggel Füles keltett minket fel ordítva, hogy máris elkéstünk a fotózásról.-folytatta Baek. Baekhyun kijelentésére Chanyeol morgott egyett, de nem fűzőtt semmilyen hozzászólást.

-A fotózás után pedig elkéstünk a próbákról.-fejezte be Xiumin.

-Jajj, fiúk! Szedjétek össze magatokat! És egyébként mi van Haruval?-néztem aggódóan.

-A cicumicu Chanikével alukált!-nevetett fel Kyungsoo.

-Remélem a nagy rohanásban nem felejtettétek el és megetettétek.

-Persze, ez csak természetes, annak a kis csöpp teremtésnek is szüksége van eledelre, úgy ahogy Fülesnek is!-nevetett már szinte sikítva Lay. Ez után egy kisebb verekedésnek lehettünk szemtanúi, ugyanis Yeol barátunk elverte Layt és Baeket is a Füles becenév miatt. Láttam Sehunon, hogy boldogan pislog rám és a fiúkra is. Gondolom, azért mert végre nevettem egy kicsit a kis majmocskákon.

A fiúknak ezután menniük kellett, mivel a doktor úr az mondta nekik. Miután elhagyták a kórtermet a doktor úr bejött hozzám, becsukta maga mögött az ajtót.

-Sajnálom.-kezdett bele a mondandójába.-de az eredményei nem szívet melengetőek.

-Mondja, kérem! Mondja már!-emeltem fel a hangomat.

-Az eredmények szerint, maga rákos. Sajnálom.-azzal hátat fordított nekem és elhagyta a termet.

 

16. fejezet - Emlékek...

*Hana szemszöge*

Lesétáltam a bejárathoz és kimentem. Majd megpillantottam egy ismerős arcot, akit már soha többé nem akartam látni. Mit keres itt Jungkook? Merült fel bennem a kérdés. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem, hogy eddig hibátlan bőrét sebek, horzsolások és lila foltok borítják. Mi történhetett vele? Kezdek aggódni miatta.

-Sajnálom.-nyögte ki Jungkook ezt az egy szót.

-Még is mit?-néztem rá kíváncsian.

-A balesetet.-gördült le egy könnycsepp az arcán.

-Honnan tudod?-kérdeztem ijedten.

-Jackson.-mondta elhaló hangon.

-Ezt Jackson tette?-szaladtam oda hozzá, miközben alig tudtam felfogni, amit mondott. Válaszként bólintott egyett. Gyorsan berángattam magam után, kértem egy elsősegély dobozt és lekezeltem a sebeit. Nem ellenkezett, de láttam rajta, hogy fájt neki. Miután befejeztem, megköszönte és csak nézett engem.

*Jungkook szemszöge*

A mai nap egy váratlan vendégem volt. Kinyitottam az ajtót és Jacksonnal találtam szembe magam. Az első pillanatban kaptam egy akkora fülest, hogy azt sem tudtam hol vagyok.

-Mi a franc van haver?!-helyeztem tenyeremet az arcomra. Időm sem volt feleszmélni, már kaptam is a másodikat. 

Ujjait nyakam köré tekerte és úgy tolt be a házba. Alig kaptam már levegőt.

-Te seggfej!-ordította, majd jobb ökle az orromhoz tévedt. Nagy reccsennés, madj elkezdett ömleni a vérem. Visszaakartam ütni, de mire lendítettem a kezemet, kaptam egy gyomrost. A földre roskadtam. Jackson ezt kihasználva belémrúgott.

-Hogy merted ezt tenni?!-üvöltötte és olyan erővel belémrúgott, hogy még a számból is kibluggyant a vér.

-Mit csináltam?-mondtam küszködve a könnyeimmel, a fájdalmaimmal és a saját véremmel.

-Miattad majdnem meghalt Hana! Hát nem tudtad?? Elütötte miattad egy autó és több kár esett benne mint benned! Megérdemelnéd, hogy püföljelek még, de túl szánalmas vagy ahhoz, hogy mégegyszer hozzád érjek!-köpte a szavakat, majd kisétált az ajtón. Nem sokkal később elsőtétült előttem minden. Mikor szemeimet kinyitottam már a többiek itthon voltak és mindenki körülöttem forgolódott. Még mindig ugyanabban a pózban feküdtem, ahogy eddig és még mindig csupa vér volt mindenem. Lassan megpróbáltam felkelni, de mindenem fájt. Nem tudtam mit tehetnék. Makacs voltam és önfejű, ezért semmilyen segítséget nem fogadtam el. Útközben legalább háromszor estem el. Mind a háromszor körém gyűltek a többiek, hogy felsegítsenek, de én ellöktem a kezeiket és magam folytattam az utamat. Nagy nehezen elértem a fürdőbe és amint megláttam magamat a tükörben elszörnyülködtem. Az arcom csupa vér volt, egyetlen egy vértől tiszta szeglete sem volt. Odabotorkáltam a zuhanyzóhoz és megnyitottam a forró vizet. Miközben levetkőztem egyre több véraláfutásos foltot láttam meg magamon. Miután nehézségek árán, de végeztem a vetkőzéssel beálltam a zuhanyzóba. A forró víz égette az arcomat borító sebeket. Óvatosan megmosakodtam. Miután ezzel is végeztem elslattyogtam a szobámig, felöltöztem és indultam és Hanához. Az utcán az emberek megbámultak. Ilyen az, ha az ember elég rendesen helyben hagyják. Mivel nem találtam Hanát otthon, ezért elmentem Sarához, aki azt mondta, hogy valószínűleg dolgozik és azt is elárulta nekem, hogy hol. Így lábaim az SM Town Entertainmenthez vittek. Bementem az épületbe, ahol az információs pultnál megkértem a hölgyet, hogy szóljanak Hanának, hogy keresem. Furfangos voltam, hiszen tudtam, hogyha elmondják neki, hogy ki keresi, akkor nem jön le így megkértem őket, hogy ne mondják el. Kisétáltam az épületből és a friss levegőn vártam azt a gyönyörűséget, akit az én hibámból veszítettem el. Bár ezt akkor még nem voltam képes felfogni. Gondolkodásomból az ajtó nyitódása rántott a valóságba. Hanán látszott, hogy nem örült nekem. Ahogy figyeltem arcát, észrevettem, hogy már nem idegesen pillantott rám, hanem aggódva. 

-Sajnálom.-nyögtem.

-Még is mit?-nézett rám érdeklődően.

-A balesetet.-gördült le egy könnycsepp az arcomon.

-Honnan tudod?-kérdezte ijedt tekintettel.

-Jackson.

-Ezt Jackson tette?-szaladtam oda hozzám, majd berángatott az épületbe. Kért egy elsősegély dobozt és elátta a sebeimet. Nem ellenkeztem, de rohadtul fáj, amikor a fertőlenítős vattapamacsot a sebeimhez érintette. Nem akartam felkelteni benne a volt érzelmeket, de látnom kellett, hogy hogy van, hiszen miattam ütötték el és miattam ment keresztül sok szarságon.

-Most már mennem kell.-mondtam leszegett fejjel.

-Hová sietsz Kook?-kérdezett, de erre még én sem tudtam felelni. Kook, de rég hallottam már egy ilyen édes szájból. Hiányzik. Nagyon is hiányzik.

-A bighithez.-mondtam, miközben hátat fordítottam.

-Kook engem nem versz át. Tudom, hogy így nem mennél el az ügynökségre.

-Akkor csak haza. Nem szeretnék zavarni, csak megakartam nézni, hogy hogy vagy. Megnéztem, most megyek.

-Egyszer gyere majd át hozzám!

*Hana szemszöge*

Nagyon megsajnáltam Jungkookot. Nem hittem volna, hogy ennek az egésznek ez lesz, majd a vége. Előjöttek az iránta érzett érzelmeim. Próbáltam elrejteni őket. Amellett, hogy mennyire szerettem régen és, hogy most is a felszínre törtek az érzelmek még utáltam.

-Most már mennem kell.-jelentette ki, amikor végeztem a sebei ellátásával.

-Hová sietsz Kook?-kérdeztem nemes egyszerűséggel. Mára már ez a név olyan volt mintha minden Jungkook nevű ismerősömet így hívnám, csak egy baj volt ezzel, hogy csak ő rendelkezett ilyen névvel és senki más.

-A bighithez.-fordított nekem hátat. Nem tudsz átverni Jungkook, tudom, hogy így eszed ágába sincs bemenni.

-Kook engem nem versz át. Tudom, hogy így nem mennél el az ügynökségre.-mondtam ki hangosan is gondolataimat.

-Akkor csak haza. Nem szeretnék zavarni, csak megakartam nézni, hogy hogy vagy. Megnéztem, most megyek.

-Egyszer gyere, majd át hozzám!-mondtam félmosolyra húzva számat. Magam felé fordítottam Kookot és egy puszit nyomtam az arcára. Hökkenten nézett rám, mire én csak kacsintottam egyet, majd Kook megfordult és elindult haza.

Igazából nagyon megrázott ez az egész. Nem akartam, hogy ez legyen. Nem akartam már látni és most megint itt tartunk. Felidézte a régi emlékeket, amelyek oly szépek voltak és oly csúfak lettek. Megzuhantam. Felbaktattam a lépcsőn és visszamentem a fiúkhoz. Leültem a kanapéra és figyeltem, ahogy táncolnak. Mindenkit megfigyeltem egyenként és már automatikusan a munkára állt be az agyam. Elkezdtem agyban jegyzetelni, hogy mik a hibák, majd mikor végeztek kicsit ingerültebben és szigorúbban láttam el őket instrukciókkal. Láttam rajtuk, hogy meglepődtek, mert nem szoktam ilyen lenni, de jót tett nekik ez a kis beijesztés, mert utólag sem kellett javítgatnom őket. Ők összepakolták a cuccaikat, majd elindultunk a legközelebbi étterembe. Körülbelül 20 perc múlva már ott is voltunk. Az étteremben nagyon jól ismertek minket, így tehát, már hozták is nekünk a szokásosat. Mi fizettünk, majd nekiláttunk az evésnek.

-Srácok ma hazamegyek aludni.-mondtam, mire mindenki abbahagyta az evést és furcsán néztek rám.

-Amióta találkoztál azzal a valakivel azóta fura vagy.-mondta Sehun.

-Kivel találkoztál?-kérdezte Lay.

-Jungkookal.

-Megölöm!-csapott az asztalra Chanyeol.

-Ne!-kiáltottam fel.

-Még véded?!-csattant fel Chan.

-Azért jött, hogy megnézze, hogy hogy vagyok és Jackson már elég rendesen lekezelte szóval hagyd békén.-mondtam, majd felálltam az asztaltól és elindultam haza. Bár lábaim nem haza vittek, hanem a parkba. Mentem volna a megszokott helyemre, amikor megpillantottam valakit. Ismét Jungkook volt. Odamentem hozzá és vállára helyeztem a kezem.

-Gyere menjünk haza!-mosolyogtam rá. Régi emlék, ezt is régen mondtam már neki. Felállt és elindultunk a dorm felé. Jungkook előre engedett, így én kerültem a bangtan boys szeme elé először.

-Hana! De jó, hogy itt vagy!-kiálltottak fel egyszerre és egy nagy családias ölelésben volt részem.

-Gondoltam ellátogatok a barátaimhoz.-mosolyogtam rájuk.-De nem sokáig maradhatok, sietnem kell haza a cicámhoz.

-Semmi gond! Legalább benéztél hozzánk.-mosolygott rám Jin. Besélgettünk kicsit, majd elköszöntem tőlük és most már tényleg hazamentem. Otthon cicám dorombolva fogadott és apró, halk nyávogással jelezte, hogy éhes már a pocija. Megetettem, fölmentem az emeletre letusoltam és lefeküdtem aludni. 

15. fejezet - Amikor minden a feje tetejére áll

*Hana szemszöge*

Mikor visszaértünk a dormba mindenki szétszéledt. Egyedül maradtam és egy gondolat mászott bele a fejembe. ”Fel kellene hívnom Jacksont” Ez a gondolat cselekvésre késztetett és már tárcsáztam is a számot.

”Szia Jackson!”

”Hana! Mit szeretnél?”

”Hiányzik, hogy már nem hívsz fel mindennap és hiányzik a legjobb barátom.”

”Nekem is hiányzik”-mondta egy kis idő után.

”Találkoznunk kéne már.”

”Most tudunk?”

”Persze! Park?”

”Nekem megfelel!”

”Rohanok. Szia!”- és azzal már le is tettem a telefont és rohantam a parkba, hogy láthassam Jacksont. Tudom, hogy nem szabadott volna így szó nélkül eljönnöm, de észre se fogják venni, úgy ahogy engem sem vesznek észre. Felkaptam a kabátomat és kirohantam a lakásból, jelet sem hagyva magam után. Amint a parkhoz értem, rettenetesen elkezdtek fájni a bordáim. Összegörnyedtem és zilálva kapkodtam levegő után. Nem sokkal később egy mancsot éreztem meg a hátamon és egy aggódó srác képét pillantottam meg.

-Mi a baj Hana?-nézett rám aggodalmasan Jackson.

-Baleset..-nyögtem ki.

-Milyen baleset? Mi történt? Gyere, ülj le ide!-húzott a legközelebbi padhoz.

-Jungkook miatt.-küszködtem a levegőmmel, majd mikor kicsit enyhült a fájdalmam, elmeséltem Jacksonnak az egészet. Látszott rajta, hogy nagyon aggódott miattam, de nem kellett volna. Erős lány vagyok, igaz volt egy tragikus megzuhanás, de erős vagyok. Szóltam Jacksonnak, hogy vissza kellene mennem a dormba, mert a fiúk nem tudják, hogy eljöttem, így egy kis idő után elindultunk visszafelé.  Csendesen battyogtunk egymás mellett, minden kis szisszenésemre kezét a derekamra tette és úgy figyelt, majd én pedig mindig egy fejrázással jeleztem, hogy nincsen semmi baj. Már az ajtó előtt álltunk. Búcsúzóul egy puszit nyomtam az arcára, mire ő megölelt, majd bementem. Körbenéztem, azt hittem, hogy senki nincs itthon, mert nem láttam őket, majd egyszer csak megjelent mindenki és kiabálni kezdtek velem. Legördült egy könnycsepp, majd még egy és még egy. Végül egy hangos puffanással a földön landoltam és szépen lassan elsötétült minden.

*Chanyeol szemszög*

Már annyira ideges voltam, amiatt, hogy nem tudom, hogy hol van Hana, hogy még a fiúk sem tudták csillapítani mérgemet. Ők is idegesek voltak, láttam rajtuk, de ők igyekeztek nem kimutatni. Egy zár kattanást hallottunk és kirohantunk a szobából. Üvöltve kezdtem el beszélni Hanához, de a többiek is kiabáltak. Amit eddig tudtak takarni, azt most leplezhetetlenné tették egy másodperc alatt. Láttam, ahogy Hana szeméből egy könnycsepp kibuggyan és végig szalad az arcán, majd a földre esik, ezután pedig Hana a könnycseppet követve összeesett és nagy puffanással ért földet. Egy pillanatra síri csönd lett, majd újra nagy hangzavar, de már az ijedtség volt jelen nem a harag. Letérdeltem mellé és arcát könnycseppjeim áztatták. Óvatosan dereka alá nyúltam és igyekeztem felvenni. Besiettem vele a szobába, majd lefektettem. Chen annyira szaladt be a szobába, hogy közölje velem, hogy hívja az orvost. Szerencsénkre, az orvosra sem kellett sokat várni, hamar megérkezett. Kérdezte, hogy mi történt. Mindenki ijedten nézett a másikra, de én csak annyit mondtam, hogy nagy volt a hangzavar és összeesett. Az orvos azt mondta, hogy egy ideig óvjuk meg az ilyen hangzavaroktól. Adott neki valami gyógyszert és utána el is ment. Órákig ott ültem mellette és vártam, hogy felébredjen. Már este 10 felé jártunk, de még mindig semmi. JongIn bejött, hogy igazán elmehetnék lefeküdni, de én nem akartam elmenni Hana mellől. Később Sehun is bejött a szobánkba és mondta, hogy menjek nyugodtan, ő vigyáz a lányra. Lassan elszakadtam tőle, majd lassan elindultam a fürdőbe. El sem hiszem, hogy most miattunk történt ez az egész. Beálltam a forró zuhany alá és fél másodperc múlva könnyeim áztatták az arcomat. Összegörnyedtem és leültem a kádban. Sírtam és sírtam. 

Nem tudom meddig lehettem ott, de már nagyon fáztam. A vizem jéghideg volt, tudtam, hogy ennek az lehet a következménye, hogy meghalok, de ez most nem érdekelt. Már lassan 2 órája ott ültem a jéghideg vízben és azt hittem, hogy már senkinek sem tűnik fel, egészen addig, amíg dörömbölést nem hallottam. Nem néztem fel, továbbra is ott gubbasztottam. Lay jött be. ’’ Te idióta!” hallottam, és már csukódott is az ajtó.

*Lay szemszöge*

Miután már legalább 3 órája nyomát sem láttuk Chanyeolnak, ezért utána néztem. Dörömböltem egy sort, majd miután nem kaptam választ berontottam a fürdőbe. Chanyeol ott gubbasztott a kádba, a bőre mindenhol tiszta libabőrös és kékes-lilás volt. ’’ Te idióta!” ordítottam rá, de nem reagált. Kimentem és segítséget hívtam, mert ezt a marhát nem olyan egyszerű egyedül felemelni és még ki is kéne cipelni valameddig. Lecsaptam az első lehetőségre, amit megpillantottam.

-Suho! Tudnál jönni segíteni?-néztem rá reménykedve.

-Persze! Mi a baj?

-Majd meglátod.-mondtam és már indultam is visszafelé.

-Baek! Hozz egy törölközőt és egy takarót vagy valamit.-ordítottam és már el is tűntem a fürdőbe, Suhoval. A mi kis leaderünknek hamar leesett, hogy mi az ábra.  Ő az egyik, én pedig a colos másik keze alá nyúltam és úgy emeltük ki a kádból. Levettük róla a vizes ruhát, megtöröltük, majd felöltöztettük azokban a ruhákba, amit Baek hozott. Felnyaláboltuk és kivittük a kanapéra. Ott betakargattuk és otthagytuk. Bementem megnézni Hanát, aki még mindig mozdulatlanul feküdt ott az ágyon.

*Chanyeol szemszöge*

Lassan észhez tértem és annyit vettem észre, hogy már nem a kádban kuporgok, hanem a kanapén fekszem betakarva és felöltöztetve. Ledobtam magamról a takarót, majd bementem a szobánkban. Sehun ott ült Hana mellett és figyelte a lányt, míg Baek aludt.

-Pihenj, itt vagyok.-mondtam lehajtott fejjel Sehunnak.

-Többet nem szeretnék ilyen hülyeségről hallani..-nézett rám szúrós szemekkel, majd ő is lefeküdt a helyére. Nem válaszoltam. Nem is tudtam mit mondhattam volna neki. Leültem a székre és Hanát figyeltem. Egész éjszaka nem aludtam semmit. Hana felébredt az éjszaka közepén, megnyugtattam, hogy minden rendben és lassan álomba szenderült. Másnap reggel 8-fele kimentem és készítettem reggelit a többieknek. Megterítettem az asztalt és felkeltettem mindenkit, kivéve Hanát őt hagytam.

-Mi van veled Chanyeol?-nézett rám furcsán Xiumin.

-Mi lenne?-válaszoltam kérdéssel.

-Nem aludtál eleget? Nagyon karikásak a szemeid.

-Jah hogy az… Egész éjszaka Hanát figyeltem.

-Hogy van?-kérdezte Chen.

-Felébredt az éjszaka. Most még alszik, nem akartam felkelteni.

-Jól tetted!-mosolyodott el Kyungsoo. Ez után a rövid kis beszélgetés után mindenki csendesen folytatta a reggelije elfogyasztását. Már épp a vége felé jártunk, amikor megpillantottuk Hanát. Gyorsan felpattantam és elkísértem idáig. Nagyon féltettem.

-Minden rendben.-akart ellenkezni, de én nem tágítottam mellőle. Miután mindennel végeztünk, hívott a főnökünk, hogy jó lenne, ha mindannyian bemennénk dolgozni. Összeszedtük magunkat és bementünk. Mi elkezdtünk próbálni, amíg Hanának egy másik bandán kellett segítenie. Amint végzett jelentkezett is nálunk és javította a hibáinkat. A próba felénél tartottunk, amikor egy itt dolgozó pasas bejött és elhívta Hanát, mert, hogy valaki keresi. Nagyon ideges lettem, nem tudtam, hogy ki keresheti őt.

*Hana szemszöge*

A főnök hívott, hogy most kicsit a Super Junior tagjaival kéne dolgoznom, aztán pedig a fiúkkal.  Teukkal egyeztettem a dolgokat, amiket észrevettem, majd ő közvetítette a fiúknak. Megcsinálták még egyszer kijavítva mindent, amit mondtam. Elégedetten mosolyogtam, majd elköszöntem és mentem vissza Chanékhez. Körülbelül fél óra telhetett el és egy itt dolgozó férfi bejött, hogy engem keres valaki és, hogy valami fontos dolog. Gondolkoztam, hogy ki kereshet, hiszen senki sem szokott keresni. Útközben észre sem vettem, hogy a férfi, aki szólt nekem már nincs velem. Lesétáltam a bejárathoz és kimentem. Majd megpillantottam egy ismerős arcot, akit már soha többé nem akartam látni.